Judit a múlt héten arról írt, hogy miért nem működnek a nagy elhatározások. És a tapasztalat azt támasztja alá, hogy neki van igaza. Legalábbis a helyzetek jelentős hányadában. Ugyanis a legtöbben – különösen mi, nők – “szeretjük” magunkat túlvállalni. (Na jó, nem szeretjük, de mégis csináljuk.) Van azonban az a szitu, amikor nagyon el kell határozni magunkat, nagyot is kell határozni – és meg is tudjuk lépni. És erre a pénzügyek kapcsán számtalan példát láttam már.
Ha már szóba került, akkor bizony kimondom, mit gondolok arról, hogy a nők miért nagy barátai a nagy elhatározásoknak. Nem, nem a türelmetlenségünk miatt. Hanem a konfliktuskerülésünk miatt. A nők már az ókor óta a családi tűzhely, és ezzel a családi béke őrzői voltak. Nem véletlenül szokták mondani, hogy a nők diplomáciai érzéke kifinomultabb: többnyire jól értünk a konfliktusok kisimításához. (Voltál már családi villámhárító? Akkor megvan a feeling, ugye?)
Ez azonban még messze nem jelenti azt, hogy jól is éreznénk magunkat a konfliktusokban. Sőt. Ha netán mi vagyunk a konfliktus közepén, akkor hajlamsoak vagyunk rá, hogy összeszorítsuk a fogunkat, és magunkban megfogadjuk, hogy majd mi megmutatjuk…
Hallottál már olyan mondatot, vagy valamilyen variációját, mint pl. “Már megint Magadra szedtél egy pár kilót, lassan nem férsz be az ajtón! Hahaha!”? Vagy azt, hogy “Mi a fenével tudod eltölteni
Fotó: pics-about-space.com
itthon az egész napot?” Esetleg olyat, hogy “Már megint mi a fenére költötted el a pénzt? Nem igaz, hogy ennyibe kerül az, hogy kajálunk!”
Nagy érzelmi felindulás nagy reakciókat kíván… Ilyenkor jönnek a nagy vállalások, hogy egy hónap alatt leadunk 10 kilót, hogy márpedig akkor is csillogni-villogni fog a lakás, és meleg vacsi lesz a férjnek, ha három 6 év alatti gyerek arénázik otthon betegen, meg csak azért is kiszorítjuk a konyhapénzből az új kocsira valót, nehogy már mi legyünk az akadálya a család mobilitásának…
Nemcsak amiatt nem tudjuk sok esetben valóra váltani ezeket az elhatározásainkat, mert
Haanem azért is, mert ezek sokszor
nem a mi céljaink, vágyaink,
hanem külső elvárások, amelyeknek a konfliktus elsimítása (pontosabban elkerülése) érdekében igyekszünk megfelelni. Pénzügyek terén sokszor tapasztalom azt az ügyfeleimnél, hogy mivel
nem tudnak azonosulni a céllal,
ezért nem is képesek azt megvalósítani. Mert a cél nem az övék.
…amikor már nincs hová hátrálni. Vagy legalábbis úgy érezzük.
Én pl. akkor kezdtem el lefogyni, amikor hajlandó voltam némi életmódváltásra (zsíros ételek, finomított szénhidrátok elhagyása). Miért? Mert begazoltam. Az előzmény két napos tisztes epegörcs, majd egy műtét. Ergo ha nem akarom még egyszer átélni azt a fájdalmat, akkor jobb, ha nem eszem össze mindent, amit megkívánok. Az eredmény -13 kiló. Most jön az a fázis, amikor a kaja átállítása már nem elég a folytatáshoz, tehát jön majd a mozgás bevezetése az életembe.
Igazából nemcsak azért változtattam, mert félek a fájdalomtól. Hanem azért is, mert én így döntöttem. Mert úgy gondolom, megérdemlem, hogy jó legyen a közérzetem akkor is, ha felrohanok az emeletre, és nem szuszogok, nem köpöm ki a tüdőm. Mert úgy gondolom, hogy megérdemlik a gyerekeim, hogy képes legyek győzni erővel, energiával, hogy felneveljem őket. (A legnagyobb gyerekem hiába 22 éves felnőtt, ha a legkisebb meg 10, és gyerek.) Mert úgy gondolom, hogy belátható időn belül nagymama leszek, és én szeretném élvezni az unokáimmal töltött időt: el akarom vinni őket kirándulni, kergetőzni akarok velük a kertben, képes akarok lenni arra, hogy bringázzunk egyet az őszi erdőben…
Szóval úgy döntöttem, hogy változtatok. És ez könnyebben ment, mint a korábbi sikertelen fogyókúrák esetén bármikor. Mégpedig azért, mert
nagyon erős érzelmek kötődnek a célomhoz.
Egyik oldalon a jelenben (a félelem), a másik oldalon a jövő (a családi szeretet).
Egy a lényeg: a kihívás. Ez a fajta sokkterápiás módszer tényleg nem való mindenkinek – ellenben ha megfelelő érzelmi üzemanyagot tudsz a kihívás mögé tenni, akkor bizony nem lehetetlen, hogy hármasával szeded a lépcsőfokokat a célelérés során.
A coach (köz)beszól:
Csak halkan jegyzem meg, hogy a coachingban is terjed a challenge coaching nevű irányzat, amely éppen a kihívásokra épít, és arra, hogy akár helyből is tudjunk nagyot ugrani a céljaink megvalósítása terén.
Neked is megvan az érzelmi atomtölteted? Ha igen, akkor kilőhetsz, mint a rakéta!
Csók & csoki!
🙂 Csilla 🙂