Nagymama – ha kimondod ezt a szót, mi jelenik meg lelki szemeid előtt? Lehet, hogy konkrétan a szeretett nagymamád, de az is lehet, hogy az ideális nagyi, aki ősz, kontyos hajával, mosolyogva kötöget a hintaszékben az unokáknak sapkát, sálat, miközben a konyha felől a frissen sülő almás pite illata száll. A nagymama azonban, akár konkrétan a saját nagyink jut eszünkbe, akár az elképzelt “tipikus” nagymama, mindig egy ideál. De mi van a saját anyánkkal, aki a gyermekeink nagyija? Hát, ők bizony a szemünkben sokszpr vannak pácban…

Az Y-generációs anyák anyja – a ma nagymamái

Az Y-generáció is szülő lett. Gyerekei vannak. És mi van a nagymamákkal? Meg vagyunk velük áldva. Vagy átkozva???

Már többször is olvastam itt-ott, legutóbb egy női kibeszélő FB-csoportban, hogy miért van az, hogy a gyermekeink nagyanyja abszolút nem viselkedik nagymamaként. Nem hogy lövése sincs róla, hogy a nyolc éves gyerekünk már nem lelkesedik a mondókás könyvért, de hogy még nem is látogatja, na az már felháborító! Pedig a gyerek születésnapjára igazán eljöhetne.

Ha innen nézem a dolgot, akkor ez tényleg jogos kifogás. Mit kifogás, felháborodás!

Ha azonban a nagymama mesél a dologról, kiderülhet, hogy a mondókás könyvvel mellényúlt a polcon, nem azt vette meg, amit akart, vagy éppen a címe megtévesztette, és azt hitte, az már tényleg való a nyolcévesnek is, az meg, hogy nem lesz ott a gyerek szülinapján azért van, mert még ő is az ötvenes éveit tapossa, aktív, ráadásul többműszakban dolgozik, és nem engedte el a főnöke…

Előfordulhat persze olyan nagymama is, aki simán megmondja, hogy nehogy már ő menjen az unokája helyébe, ő a fiatalabb, utazzon ő. (Ez egy másik kategória.)

De hogyan lehet ezeket a konfliktusokat elsimítani? Ráadásul úgy, hogy az egész közepén ott a gyerek, és jó lenne, ha ő sem látná ennek a vitának kárát.

Fotó: pixabay.com

“Ó-ó-ó nagymami, Te drága nagymami…”

emlékszel még erre a régi dalocskára? És a folytatására?

“…aki csak jót és szépet ád!”

Az a baj ugyanis, hogy szinte mindenki fejében ez a nagymama-kép él: önfeláldozó, legnagyobb örömei az életben az unokák, süt-főz-köt-horgol-mesél, a gyerekeket elkényezteti – tehát az unokák imádnak is vele lenni – és mindent bölcs mosollyal visel, sőt az élettapasztalatával finoman, de határozottan osztja bölcs tanácsait. (kivéve azokat, akiket tényleg valami nagy trauma ért a nagymama részéről gyerekkorában, de ez azért nagyon ritka).

Még akkor is ez a nagymama-kép zsong a fejünkben, ha a saját nagyinkra gondolunk. Még akkor is, ha nem is volt ősz és kontyos, meg nem is kötögetett.

Miért?

Mert a nagymamáről bennünk élő képet még gyerekként alakítjuk ki magunkban a gyereként szerzett élményeink alapján. Gyanítom, a szüleinknek egészen más képük volt a nagyszüleinkről már a mi gyerekkorunkban is – mert ők szülőként ismerték őket egész életükben.

Lehet, hogy a mi nagyink sem tudott ott lenni azon a szülinapunkon, amire külön kértük, hogy jöjjön el, és már hetekkel előtte személyre szóló meghívót gyártottunk le neki ehhez. Mégsem erre emlékszünk. Hanem arra, hogy amikor végre megérkezett, akkor a mi kedvenc csokitortánkkal a kezében nyitotta ki az ajtót, és a régen várt baba/focilabda/akármi volt becsomagolva a táskájában. (Lehet, hogy azért nem tudott akkor eljönni a szülinapra, mert aznap is azért dolgozott, hogy ezt meg tudja venni nekünk.) És lehet, hogy a szüleinknek akkor is azon zsongott az agya, hogy miért nem akkor jött, amikor “itt volt az ideje”, és “tessék, nézd meg, már megint azonnal lekenyerezte a gyereket, rögtön meg is bocsátotta neki!”…

Szóval nem is biztos, hogy a nagyi rossz nagymama, egyszerűen csak a gyerekkorunkban kialakított ideális képnek nem felel meg – mert mi nem a nagymamát, hanem a szülőt látjuk benne még mindig. Márpedig egy szülő nem nagyszülő, az anya az nem nagymama.

Attól a gyerek még nyugodt szívvel látja benne a nagymamát, akinek ő ugyanolyan könnyen megbocsát, ahogy “elkényeztetés” címén a nagyi is a gyereknek.

OK, de amikor a nagymama az unokája felé sem néz?

Hát, az egy nagy probléma. De ennek is ezer oka lehet – legfeljebb szülőként mi nem nagyon vagyunk hajlandóak akceptálni ezeket az okokat.

Lehet, hogy pl. a nagyi még csak az ötvenes évei elején jár (vagy még ott sem), és nagyon is aktív. Dolgozik, van munkája. Nem biztos, hogy akkor tud elszabadulni vigyázni a gyerekeinkre, amikor a mi időbeosztásuknak a legjobban megfelelne.

De ha úgy dolgozik, hogy éppen vigyázni is tudna a gyerekre, akkor is lehet, hogy van más programja, pl. elmegy egy tálca sütivel traccsolni a szomszédasszonyhoz, mert erre már legalább két hete készülnek. Vagy akkorra van színházjegye.

A lényeg: a nagymama is önálló ember – saját élettel. Még akkor is, ha már esetleg özvegy, vagy elvált és egyedül él. Attól még nem halott, és nem a lakásába van eltemetve. A nagyi nem attól nagyi, hogy bármikor leakasztható a szögről. Akkor meg miért várjuk el tőle, hogy bármikor mozgosítható legyen, amikor mi akarjuk élni a saját életünket, és elmenni, pl. a konditerembe, vagy moziba?

Egy jó nagyi attól jó nagyi, hogy milyen a kapcsolata az unokáival – és nem velünk, a szülőkkel.

Lehet, hogy Te úgy érzed, hogy a nagymama a gyereked felé sem néz. A gyerek meg viszont azt érzi, hogy a nagyit ritkán láthatja, éppen ezért neki ünnep, amikor jön. És nem érti, hogy ehhez az ünnephez miért kapja zenei aláfestésnek a Te zsémbelésedet az ő imádott nagyijára.

Az persze egészen más eset, amikor a nagyi tényleg távoltartja magát az unokáitól. Szomorú, de sajnos előfordul. Ez általában akkor sem azért van, mert nem szeret Téged és az ő unokáját. Inkább csak azért, mert mások a prioritásai. A saját életében megélt élmények fontosabbak neki, mint az unokáival megélhetők. Ettől még szeretheti az unokákat. Lehet, hogy a nagyi csak introvertált alkat. Vagy nem készült fel a nagymama szerepre, és nem tud magával mit kezdeni a kialakult szituációban.

Mi van, ha a nagymama nem érzi magát nagymamának?

Mi történjen, ha a nagymama nem tudja megélni a saját nagymama szerepét? Mi van, ha ő ehhez még túl fiatalnak tartja magát, és ezért tartja távol magát “öregségének jelétől”, az unokáitól?

Nem, nem hiszem, hogy veszekedni kéne vele. Tudom, ő egy felnőtt nő, akinek kell, hogy legyen magához való esze.

Csakhogy ebben az esetben messze nem a nagyi értelmi képességeinek hirtelen romlásáról van szó… A nagymama ugyanis ilyenkor általában pontosan tudja, hogy mi lenne a dolga. Ésszel tudja.

Sőt valószínűleg az unokáit is szereti. Szívvel.

Ilyenkor általában pszichésen nem tudja elfogadni az új szerepét a családban. Mert neki az unokához nemcsak a családi szeretet, hanem sajnos valami más, negatív érzelem is társul. Ami ellen tudatosan küzd is nagy eséllyel, mégsem megy a dolog.

Tessék végiggondolni a dolgot!

Ha az természetes dolog, hogy manapság már kitolódik az önállósodás, az elköteleződés, a munkavállalás kezdete, a gyermekvállalás, akkor miért éppen a nagymama-korosztálytól várjuk el, hogy náluk ne tolódjon ki a nagyszülői szerepvállalás ideje? Különösen akkor, ha ugyan Te kitoltad a gyermekvállalást, de ő nagyon nem, vagyis még mindig meglehetősen fiatal, esetleg még a negyvenes éveit tapossa?

Hiszen a saját gyermeked vállalásáról Te döntöttél – ezzel arról is Te döntöttél, hogy ő mikor legyen nagymama.

Ebből kiindulva már néhány dolgot meg is tehetsz annak érdekében, hogy mire megérkezik a baba, addigra ne csak Te érezd készen Magad a szülői szerepre (utólag majd valószínűleg Te is azt mondod, hogy teljesen úgysem lehet felkészülni a szülői létre – miért, a nagyszülőire fel lehet???), hanem lehetőleg a nagyi is. Vagyis mindamellett, hogy megkérdezed anyukádat/anyósodat arról, hogy milyen volt neki babát várni, szülővé válni, arról is beszélj vele, hogy milyen nagymama szeretne lenni, ő hogyan képzeli el, milyen kapcsolata lesz majd az unokáival. Így már sokkal hamarabb

1. elkezdheti ő is beleélni magát a nagymama szerepbe
2. Te is tudod, mikor, milyen formában számíthatsz majd rá, mint nagyira
3. közösen elkezdhetitek összecsiszolni az életeteket, de legalábbis az időbeosztásotokat (amennyire lehet), hogy mindenki örömmel is meg tudja majd élni a saját szerepét a gyerekkel.

A lényeg: a nagymama nem csak úgy lesz egyik napról a másikra. Ahogyan szülő sem. Segítsetek egymásnak – elsősorban érzelmileg.

Csók & csoki! 

🙂 Csilla 🙂 

Fotó: pixabay.com/hammahpirnie