Az előző bejegyzésben Csilla azt elemezte, vajon szeretjük-e magunkat eléggé ahhoz, hogy ne csak túlélni akarjuk a következő órákat, hanem inkább lépjünk egyet előre az egészségünk és a szó szoros értelmében vett jól-létünk felé. Én pedig azonnal tovább gondoltam a témát, és eltűnődtem azon, miért olyan gyakori a Csilla által a parkolóban látott kép. Miért természetes az, hogy belenyekkenjünk a mindennapokba, és hulla fáradtan már csak egy energiaitalra, és egy cigire fussa az erőnkből? Miért „legálisabb” ez, mint az, ha törődünk magunkkal, ha alszunk, sportolunk, vagy épp zöld teát iszunk?
Az első probléma szerintem a lányok alapvető kondicionálásával van. Tegye fel a kezét, akit nőként nem a másoknak való megfelelésre neveltek! Egy kislány legyen mindig csendes, rendes, tiszta, alkalmazkodjon, legyen szexis, amikor a külvilág úgy kívánja, és visszafogott, amikor mások szerint illik visszafognia magát. Ennek egyenes folytatása, hogy a családos nő aztán meg pláne ne gondoljon magára egy percig sem: áldozza csak fel szépen magát a többiekért, elvégre ez a dolga. Jól emlékszem az elkerekedett szemekre, és a döbbent kérdésekre, amikor friss anyukaként gyerek nélkül, ámde edzőcuccal a vállamon láttak elmenni otthonról a ház lakói. Ugyanez az értetlenkedés valahogy hiányzott, amikor ugyancsak gyerek nélkül, ámde két cekkerrel baktattam haza. Úgy látszik, a bevásárlás kedvéért megbocsátható dolog az apukájára hagyni a gyereket, de az edzés – hát, az már más tészta…
A dolog másik összetevője kevésbé univerzális, mint az előző. A lányokat világszerte általában a megfelelésre szocializálják, de ilyen szépen fejlett panaszkultúra, mint amit nálunk tapasztalni, kevés országban van. Gondolj bele, mit hallasz válaszként a legártatlanabb „hogy vagy?” kérdésre! Maradjunk annyiban, ilyenkor általában nem a pozitívumokat szokták az emberek kidomborítani az életükből. Itthon mintha kicsit gyanús lenne, aki jól él, akár anyagilag, akár az élet egyéb aspektusait tekintve, aki nem csak akkor pihen, amikor a nátha leveri a lábáról, aki egy kicsit kilép a megszokott, káposztaszagú nagy magyar valóságból. Tessék csak szépen túlterheltnek, fáradtnak lenni, elég, ha a sporthoz annyi közünk van, hogy az olimpiai öt karika lóg a szemünk alatt. Coachként és magánemberként is gyakran hallom, tapasztalom, hogy ha valakiből nem árad a panasz, máris furán kezdenek rá nézni. Ha jókedvű, ha kiegyensúlyozott, ha odafigyel arra, hogy magára is jusson egy kevés ideje, energiája, figyelme, akkor máris megkapja, hogy csak magával törődik, micsoda önző alak az ilyen. Különösen, ha nő, ugye, hogy az első pontra is rögtön visszautaljak.
A kérdés már csak az, hogyan kellene ebből kimászni. Na, pont ezzel fogunk mostanában foglalkozni itt a blogon.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: