Busz, zsúfoltság, meleg, emberszag. Az egyik megállóban felszáll két ellenőr, kérik a jegyeket, bérleteket. Előbb a busz közepéről hangzik fel az ordítozás, egy joviális, ötvenes úr kéri ki magának, hogy mit vegzálják őt csak azért, mert nincs jegye, bezzeg másokkal nem mernek kekeckedni. Aztán a busz végében kezdi rá egy jól öltözött idősebb hölgy, hogy neki volt jegye, csak nem lyukasztotta ki, most ez miért baj, és különben is, hagyják békén, úgysincs nála személyi. Az ellenőrök türelmesek, jól bírják, nem mennek bele a szájkaratéba. Végül jobb híján inkább leszállítják az igazukat védő polgárokat, és maguk is leszállnak. Két megállóval később jön a következő kollégájuk, ismét végighalad a buszon. Minden egyes bérletszelvényt kiszedet a tokjából, aprólékosan átvilágítja, láthatólag hamisítványokra vadászik. Én meg elgondolkodom a bizalom mibenlétén.
Mert bár tudom, hogy van ok rá, zavar a bizalom ilyen fokú hiánya
Nem javít a hangulatomon, ha lépten-nyomon bizonyítanom kell, hogy nem bliccelek, nem hamisítok, nem lopok-csalok-hazudok. Ugyanakkor az előbbi jelenetek fényében pontosan látom, hogy van ok a bizalmatlanságra. Mégis zavar. Mint ahogyan az is zavar, hogy tényleg sokszor kell résen lenni. Senkinek nem javasolnám, hogy ne nézzen a körmére a mesterembernek, hogy mindent elhiggyen az ezerrel tukmáló ügynöknek, vagy ne járjon utána a garancia feltételeinek, ha nagyobb értékű bármit vásárol. A bizalom ugyanis nem egyenlő a hiszékenységgel és a balekséggel. Azt is megértem, hogy a BKV nem hiszi el mindenkinek puszira, hogy jeggyel, bérlettel utazik – elég rosszul járna, ha megtenné.
Mindent nagyítóval kell ellenőrizni, ha azt akarjuk, hogy működjön?
Mivel még nem éltem külföldön huzamosabb ideig, nem tudom, máshol is ugyanígy van-e. Olyat mindenesetre már hallottam külföldön élő magyaroktól, hogy néhány év bizonyos országokban ellustítja az embert, mert arrafelé nem kell folyton éberen figyelni. Vannak szabályok, azokat jellemzően betartják, ha pedig nem, akkor megvannak a hivatalos utak ennek elintézésére. Nem tudom, tényleg így van-e, nyilván egyes helyeken inkább, másokon meg kevésbé. De így, ahogy vagyunk, a fene nagy bizalomvesztésben, így nagyon nem jó – ezt egészen biztosan állíthatom.
De akkor mi a megoldás?
Bevallom őszintén, nagy társadalmi szinten fogalmam sincs. Ez most inkább egy elmélkedős poszt, mert azt viszont egész világosan látom, hogy óriási a bizalom hiánya. Nem hiszünk az orvosnak, mert biztos csak spórolni akar, meg különben is, siet. Gyomorgörccsel vásárolunk, mert nyilván át fognak verni. Lassan már tényleg senkinek és semminek nem hiszünk, totál elveszett a bizalom. És mindez valahol jogos is, hiszen az orvos tényleg túlterhelt, a kórház szegény, ügyeskedőből és tetszetős álinformációból pedig jóval több van a kelleténél (a fake news kifejezés mond valamit? Vagy az erősen kozmetikázott insta-élet?). De vajon hol a határ az egészséges és szükséges kételkedés és a teljes bizalmatlanság között? Szerephez juthat még valahol a bizalom?
Kételyre és bizalomra is szükség van
Az egészséges kételkedés tényleg fontos: nem kell mindent elhinni, megosztani. Tuti, hogy senki nem küld nullkilométeres kocsit és csúcsmobilt egy lájkért és egy megosztásért, és nem akarják az ufók hanghullámok segítségével manipulálni a lakosságot, úgyhogy ha lehet, ne higgyük el, és pláne ne osszuk meg az ilyen jellegű marhaságokat. Ugyanakkor azért nem baj, ha még vannak olyan körök az életünkben, ahol a bizalom az alap: család, barátok, ilyesmi. A gyereknevelési szakemberek legtöbbje például állítja, hogy nem kell folyton a gyerek feje felett állni, hogy megcsinálta-e a házi feladatot, a legjobb, ha érzi, megvan a bizalom e téren. (Én meg egyetértek velük.)
A bizalom addig működik, amíg vissza nem élnek vele
A másik, amit fontosnak gondolok, hogy legalább a saját hatáskörünkben legyen annak következménye, ha valaki visszaél a bizalmunkkal. Ha például a gyerek mégse csinálta meg azt a házit, akkor egy ideig jön a szorosabb ellenőrzés, remélve, hogy tanul az ügyből. De ugyanez van, ha egy barátunkról derül ki, hogy nem is olyan jó barát, vagy a munkatársunkról, hogy előszeretettel áll úgy hozzá a munkához, hogy más is odaférjen. Ilyenkor azért nem árt tudatosítani a másikban is, hogy eddig tartott a bizalom, innen kezdődne a balekség, arra meg már nem vagyunk vevők.
Egy fecske nem csinál nyarat?
Egy fecske nem csinál nyarat? Hátha több igen…
A lakásból kilépve pedig talán a személyes példa, ami ér valamit: hogy akármilyen is a közhangulat, nem ér okot adni a bizalmatlanságra, bliccelni, ügyeskedni. Tudom, egy fecske nem csinál nyarat, és ha mindenki ügyeskedik, csak mi nem, akkor az hátrányt jelent. Nem is tudom garantálni, hogy a példánk nyomán egy csapásra majd mindenki megváltozik, szansájn lesz és heppinesz, valamint felhőtlen bizalom és becsületesség. De talán egyre több lesz a fecske, és egyszer csak kisüt már a nap ezen a téren is. Remélem, nem nagy naivitás ebben bízni…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: