Az állatok igazi jóbarátok lehetnek. Erre sokszor sajnos már csak akkor döbbenünk rá, ha már elveszítettük őket. Nem titkolom: a cikkem az ihlette, hogy a héten veszítette el a családunk imádott, szeleburdi kutyánkat. Mindig is szerettük, és csak reméljük, hogy ezt ős is érezte. Nem gyerek helyett tartottuk, soha nem járt bent a lakásban, nemhogy velünk aludt volna. De imádtuk. Mert jót tett nekünk és velünk.
Állatok vesznek körül minket itthon. Pontosabban szólva tegnaptól már csak egy állat, a nyuszink, Mazsola. Mert tegnap elment a hőn szeretett kutyusunk, a labrador Alex.
Nem, a kutyám itt csak alszik. Ezerrel. Amíg én ugyanilyen intenzitással dolgoztam a teraszon. Ő éles kontrasztként hangosan horkolt. És ezt nem lehetett nem szeretni.
Nem dicshimnuszt akarok írni a mi kutyánkról, mert az nem sok mindenkit érdekelhet. Azt viszont coachként mindenképpen szeretném megosztani a világgal, hogy miért jó, ha van állatod. Kutyád, macskád, papagájod, teknősöd, mindegy. De ha igazán gondjukat viseled és törődsz velük, olyasmit kaphatsz tőlük, amit egy embertől, akármilyen bensőséges a viszonyotok, nem biztos.
A minden feltétel nélküli szeretetet.
Amikor állatod lesz, jó, ha olyat választasz fajra és fajtára tekintettel,
Szóval ha mindent összeveszünk, lehet, hogy állatot tartani nem egyszerű ügy. Nemcsak anyagi, hanem idő- és érzelmi áldozatba is kerül.
De nagyon megéri.
Mert nemcsak a feltétel nélküli szeretetet kapod meg tőlük.
Hanem vidámságot. Jókedvet. Jó kondit (ha vele sétálsz, futsz). Élményeket. Akár a családdal közösen is, mert sokszor az állatok lesznek egy-egy családi esemény középpontjai.
Szép emlékeket.
Ezért éri meg állatot tartani. Még akkor is, ha rettenetesen fáj, ha elveszíted őket.
Mert emlékszel arra, ahogyan megnevettettek az idétlenkedéseikkel. A szeleburdiságukkal. A jókedvükkel. A ragaszkodásukkal. A figyelmükkel. Hogy érzik, ha rossz a kedved – és vigasztalni próbálnak. Hogy csak úgy odabújnak.
Képzeld el, mindezt egy fárasztó, stresszes nap után!
Megnevettetnek, átmozgatnak, Hozzád bújnak – csupa-csupa természetes stresszoldó! (Nem véletlen, hogy az állatok egyre több helyen bukkannak fel terápiás helyzetben is.)
Csak a saját nevemben tudok beszélni. De azt nagyon, mert azt átéltem. Annyira, hogy még most is kavarognak bennem az érzelmek.
Pont azt beszélgettük kiscsaládunk tagjaival, hogy mindnyájunknak megvannak a saját élményei, emlékei Alex-ről, Alex-szel. Mindenkinek más – de egyik sem rossz emlék.
Egyszerűen a kutyánk nem tudott rosszat csinálni – ezért a gyászba nem keverednek olyan emlékek, amelyek miatt egy körömfeketényit is ambivalensen érezhetnénk magunkat. Szó szerint csak a szépre emlékezünk – mert nincs más, csak szép.
Tegnap este gyűjtöttük össze a képeket és videókat róla, hogy egy helyen meglegyenek. Összegyűlt a család, és sztroiztunk – na és persze rengeteget nevettünk.
Ez ugyan furcsán hangozhat, de igen, nevettünk. Próbáld meg nevetés nélkül megállni, ahogy a neki szügyig érő hóban ficánkol, aztán fellöki a lányomat a kamerával, mert nem bír megállni időben a hóban… Vagy azt, ahogyan megkergeti a fűnyírót. Ahogyan a patak, de még egy pocsolya mellett sem lehetett vele úgy elmenni, hogy bele ne feküdjön, mert ő vízi kutya, és akkor is az, ha a Föld utolsó csepp vizét találja meg. Ahogy a labdát próbálja a szájába venni, és addig küzd, amíg a labda már nem is labda, de ő elégedett, mert legyőzte a gömbformát. Ahogyan sétálni megy a fiammal a faluban, és minden kerítés mögül megugatja a töbi a kutya, ő azonban kaján nyelvlógatással a fején peckesen, emelt fővel tovább sétál, mintha azt mondaná: “Mi van, balfékek, Ti miért nem jöttök?”
Vagy azt, ahogyan látja rajtam, hogy vacak egy napom volt, és jön, és ugrál, csahol, próbál elcsalni játszani, hogy felvidítson… Amikor pontosan tudom, hogy simit koldul, de nem azért, hogy neki jó legyen, hanem azért, hogy nekem legyen jobb a hangulatom. Hogy csak azért kezd el pörögni ezres fordulatszámmala saját tengelye körül, hogy utána hangosan nevessek rajta, mert a nézésén meg a járásán is látszik, hogy elszédült és kótyagos – és ezt csak azért csinálta, hogy nekem jókedvem legyen.
Hát ezt adják nekünk valójában az állatok. Szép emléket, stresszoldást, megkönnyebbülést, feltétel nélküli szeretet, ragaszkodást.
És példát. Szeretetről, méltóságról, hűségről.
És ezért még akkor is megéri állatokkal körülvenni magunkat, ha tudjuk, hogy egyszer el kell engednünk őket.
Mert olyat adnak, hogy a fal adja a másikat. Olyat, amit embertől csak ritkán kaphatunk meg ennyire vegytisztán, egyszerűen és töményen.
Csók & csoki!
🙂 Csilla 🙂