Szurikáta folyik a csapból is. Mint arról már az is értesülhetett, akinek eddig (és esetleg ezután) sem lesz halovány lila segédfogalma sem arról, hogy mi a túró az a szurikáta, egy ötödikes kissrác a Kecskeméti Vadasparkban – máig tisztázatlan körülmények között, de – megölt egy vemhes szurikátát. Amiért a legtöbben csak úgy szimplán karóba húznák a gyereket, de minimum földhöz csapnák. No meg a szüleit is. Meg a kísérő tanárokat is. Kisebbik rész azt mondja, hogy a Vadaspark sem vétlen ám az ügyben, úgyhogy nem kéne tolni ezt a hype-ot. És vannak, akik a gyereket sajnálják – esetleg fel is mentik. Hofit idézve, szerény nyomott véleményem szerint ezekkel a reakciókkal mindenki elmehet a sóhivatalba. Mert egy dolog mindegyikben közös: a túlzás. 

És én is ki fogom verni a biztosítékot. 

Mi történt a szurikátával?

Tökmindegy. Legalábbis abból a szempontból teljesen, hogy

1. az eset megtörtént, szegény szurikáta kimúlt (legyen neki könnyű a föld, és remélem, a mennyei szavannás-félsivatagos vidéken éli boldog túlvilági életét), szóval feltámasztani már nem lehet
2. nem tudnám innen a távolból úgysem kibogozni a szálakat, tehát nem tisztem eldönteni, kinek van igaza, ki a felelős (bár gyanítom, hogy ebben az esetben több ember felelőtlenségének szerencsétlen összejátszása okozta a szurikáta pusztulását), vagyis a cikk témája szempontjából teljesen irreleváns, hogy mi is történt ott, a Vadasparkban
3. a cikk témája nem az oknyomozás – hanem a túlzás, ami a reakciók szinte mindegyikében megnyilvánult.

+1. az eset újabb bizonyítéka annak, hogy az internet valóban demokratikus intézmény – de a hülyeséget pont úgy demokratizálja, mint az ahhoz való hozzáférést (és igazából én ezt nem kértem… lehet, hogy vannak ezzel így még mások is).

A szurikáta-ügy kiválóan megmutatta, hogy a túlzás szinte mindenkinél működik – és nem a felnőttet hozza ki belőlünk…

Szurikáta és demokratizált túlzás (hülyeség)

Az én nagy bajom az, hogy a billentyűzeten gondolkodás nélkül képes elsülni bárkinek az ujja. Olyanokat írnak le emberek, amiket face to face, élő szóban bele a másik arcába – legalábbis reményeim szerint – soha a büdös életben nem merne kiejteni a száján. (Ha mégis, akkor tudhatja, hogy környezete megvetésével fog találkozni. Ő lesz a habzó szájú, vérben forgó szemű ösztönlény, aki képtelen uralkodni magán.)

Nemrég szembe jött velem a fészen egy idézet, miszerint:

Hatalomra vágysz? Uralkodj Magadon!

Hát, ezt most sokan gyakorolhatták volna – és szerintem mindnyájan sokkal jobban jártunk volna. Lehet, hogy szegény szurikáta is, de legalábbis az emléke.

Az, ami a netről a képernyőn keresztül ömlött ránk ugyanis ez ügyben 7/24-ben, az nem egyéb, mint túlzás. Bármelyik térfélről nézve is.

Mert túlzásba estek azok a harcos állatvédők, akik azt mondták, hogy a szurikátát akaratán kívül megölő kissrác büntetése minimum a földhöz csapás kellene, hogy legyen – de igény esetén a kinyúvasztása is megengedhető lenne. (Pedig nem.)

Nem tudom, ugyanezek a harcos állatvédők mit szólnának hozzá, ha az ő gyerekük egy merő véletlenségből rosszul nyúlna hozzá egy alig pár napos kismacskához, kisnyuszihoz, kiscsirkéhez, és véletlenül az állatka nyakát törné. Nem azért, mert azt akarta, csak gyakorlatlanul nyúlt a kis élőlényhez. (Ez még akkor is előfordulhat, ha előtte a gyereket szóban kiokítják… mert gyakorlatlan.)

Mit csinálna ilyenkor az állatvédő anyuka, apuka, nagymama? Odamenne a gyerekhez, és kitekerné a nyakát? Csak hogy érezze a gyerek, hogy milyen volt a csibének, kismacskának, kisnyuszinak? Vagy kétségbe esetten próbálná megvédeni a gyerekét mindattól a szennytől, amit az egyébként hozzá hasonlók, az ő elvbarátai zúdítanak a gyerekére a neten?

Túlzás a köbön – mindegy, hogy szurikáta vagy más

Aztán túlzásba estek a szülők is. Ezt valahol még meg is tudom érteni. Hiszen a gyermekükre és a rájuk is ömlő szenny (mert őket sem kímélték a kommentelők), sarokba szorította őket. És ahogy mondani szokás, sarokba szorítva már nincs választás. Nincs opció, hogy üss vagy fuss – mert már nincs hová futni. Marad az ütés. Ami itt konkrétan a hárításban és a visszatámadásban jelent meg.

Ami nekem ezzel kapcsolatban fura volt, hogy apuka a gyerekre hivatkozott, mégis valahogyan nekem pont a kissrác veszett el az egész ügyből. Amikor ugyanis a felelősség pilinckázása folyik, akkor nem a gyerek érdekeinek védelméről megy a szó, hanem sokkal inkább arról, hogy relativizáljuk a gyerek cselekedetét. Ahelyett, hogy a helyén kezelnénk.

Szerény véleményem szerint túlzásba esett a Vadaspark igazgatója is. Nem feltétlenül azért, mert esetleg ordítozott a gyerekkel. (Nem tudhatjuk, hogy így volt-e, a két ellenérdekelt fél pont ellentétesen nyilatkozik a dologról. Amúgy meg, ha így volt, akkor de, azért is.) Egyrészről még azt is megértem, hiszen ő nevelte fel a szurikátát, nyilván jobban kötődött hozzá, mint a többi állathoz, másrészt a Vadaspark állományának felbecsülhetetlen értékű tagja volt a kisállat. Vállalkozói szemmel nézve vagyontárgya. Amiből a Vadaspark él.

Nekem ne mondja senki, hogy nem menne fel benne a pumpa, ha valaki bemenne a házába, az étkezőben kiválasztaná a család értékes Herendi étkészletét a tálalóból, és ripityára törné az egészet. Vagy a család legértékesebb aranyláncát egy laza csuklómozdulattal lehúzná a klotyón. Arról nem is beszélve, hogy itt nem egy tárgyról, hanem egy érző lényről van szó.

Viszont a Vadaspark igazgatója nem lehet csak igazgató. Különösen akkor nem, ha a Vadaspark a bevételei tervezésénél alapoz is arra, hogy iskolai csoportok látogatnak el hozzájuk. Ilyenkor legalább annyira pedagógusnak is kellene lennie. És nekem ne mondja azt egyetlen harcos állatvédő szülő sem, hogy ha a suliban egy pedagógus üvöltözne a gyerekével, akkor nem lenne még aznap az igazgató irodájában verni a tamtamot, és ne akarna valamilyen elégtételt, de minimum bocsánatkérést követelni.

A túlzás hatásai

Az a szép az egész sztoriban, hogy mindenki baromira megbántva érzi magát a történtek és mások, övével ellentétes véleménye miatt, és mindenki azt várja, hogy a többiek ismerjék el, hogy övé az egyedüli és megfellebbezhetetlen igazság.

Márpedig érzései mindenkinek vannak – és mindenkinek mások. Éppen ezért igazsága is mindenkinek van – és mindenkinek más.

Tudjátok az a fura nekem, hogy a sokat szidott liberális nevelésre aggatták rá sokan azokat a jellemzőket, amelyeket most sok, magát „normálisnak” valló ember produkál. Kontrollálatlan düh, szélsőséges indulatok – és az alapvető emberi, erkölcsi normákat áthágó kijelentések, megnyilvánulások, viselkedés.

Pedig a valódi liberális nevelés (amelyről itt olvashatsz tisztázó cikket) abszolúte nem erre épül. Hanem a szabályokra és az empátiára. Ez a kettő tette volna most is lehetővé, hogy ezt a szomorú tragédiát, és benne a résztvevők szerepét is helyén értékeljük. És hogy tanuljunk belőle.

De nem. Nekünk a túlzás kell. Mert sokak állítása szerint ez egy szelep, amin ki lehet ereszteni a forrongó indulatokat, és le lehet vezetni a fölös, káros energiákat.

Hát nem. Itt semmi levezetés nincs. Csak feszültséghalmozás.

Na, ez fog robbanni. Nem az, hogy az a kissrác gyerekként, tehát felelőtlenül viselkedett. (Csak nekünk nagyobb részt és társadalmi szinten még szerencsénk volt, mert a mi szüleink és a velük egyidősek még tudták, hogy egy gyerek így működik.)

Csók & csoki, meg love & peace!

🙂 Csilla 🙂