A vásárlási mánia hálás téma a sajtóban. Nem is csodálkoztam rajta különösebben, hogy valamikor a nyár vége felé szembe jött velem az ország legnagyobb kereskedelmi adójának reggeli műsorából egy beszélgetés erről. Egy meghívott celeb és egy pénzügyi tanácsadó/coach beszélt arról, hogy mi a vásárlási mánia, milyen „tünetei” vannak, mit lehet kezdeni vele. Én meg szintén pénzügyi coachként elhűltem azon, amit a szakértő szájából hallottam. Úgyhogy most átadnám a szót egy képzelt, de annál gyakorlottabb boltkórosnak, hogy szerinte miért volt helyenként emeletes marhaság, ami a műsorban elhangzott.

Vásárlási mánia – Én nem ilyen lovat akartam!

Sziasztok, mondjuk, Bea vagyok. Képzelt személynek tökéletes név. Töredelmesen bevallom: boltkóros vagyok. Vásárlási mániás. Kifolyik a kezemből a pénz, mert minden nap vásárolok. Költök. Most már ott tartok, hogy erőn felül is. Tehát hitelre.

Miért? Jó kérdés. De tuti, hogy nem azért, mert „önértékelési zavaraim” vannak, ahogyan azt a felvételen csak úgy kategorikusan, egyetlen lehetséges okként állította a szakértő. Tudom, hogy lehet ez is az ok. Van olyan boltkóros barátnőm, akivel együtt járunk shoppingolni. Na, ő tényleg azért vesz meg minden márkás cuccot, mert különben úgy érezné, hogy kinéznék a barátai. De ő sem vesz meg mindent, akármi nem jó neki. (Erről majd mesélek később.)

Szóval nem vagyok önértékelési zavaros. (A csoportvezető terapeuta szerint sem.) Köszönöm, tudom, hogy milyen ember vagyok, mennyit érek. És azt is tudom, hogy az egyetlen gyenge pontom a vásárlási mániám. De nem érzek miatta lelkiismeretfurdalást. Maximum gondterhelt vagyok, hogy honnan lesz pénzem. De ennyi. Úgyhogy jó lenne, ha nem tenne be senki az „önértékelési zavar” skatulyába – mert ezt a lovat nem én választottam.

A vásárlási mánia csak önértékelési zavar lehet – mondta egy szakértő. De tévedett!!! – fotó: pixabay.com

Vásárlási mánia – Így kezdődött…

Nálam a vásárlási mánia szokás. És nem azért, mert ezek nélkül a cuccok nélkül kevesebbnek érezném magam, vagy attól tartanék, hogy a barátaim lenéznének, vagy kiközösítenének, ha nem járnék esetleg talpig Gucciban. Hanem azért, mert jó ötlet volt így eltölteni az időt.

Az az igazság, hogy volt olyan időszak az életemben, amikor nem sok dolgom volt. Szellemi kihívás alig. Nem dolgoztam, mert az akkori pasim szerint nem volt rá semmi szükségem. (Tényleg nem volt.) A srác azt szerette, ha minden rendben van otthon, mikor ő haza esik a napi munka után, ezért kifejezetten örült neki, hogy otthon maradtam.

OK, a házat végig lehet takarítani ától cettig háromszor egy hónapban. Lehet olvasni, filmet nézni, valamit tanulni… De nekem ne mondja senki, hogy erre nem lehet néhány hónap után ráunni. Arra, hogy mindent egyedül csinálok – kivéve este, amikor hazajön a párom. Unatkoztam. De végtelenül.

Úgyhogy elkezdtem összejárni a barátnőimmel, és mindig valamelyik plázába ültünk be egyik vagy másik kávézóba. Aztán ha már ott voltunk, szétnéztünk, és vásároltunk. Csoportosan. Közben beszélgettünk. Emberek között voltam. Végre! És tudod mit? Jól éreztem magam velük!

És csoportosan elkövetett vásárlási túráink egyre hosszabbak és költségesebbek lettek. A vásárlás igazából csak az indoka és a háttere lett az összeröffenéseinknek. Szokás és vásárlási mánia pedig azzal lett belőle, hogy ez lett a szociális terem. Mert ha egyedül mentem vásárolni, akkor is legalább az eladóval el tudtam beszélgetni.

Vásárlási mánia – Nem pénzfüggő!

Ha valaki azt hiszi, hogy a vásárlási mánia csak az unatkozó pénzes csajok költséges hobbija, az nagyon téved. Minden viszonylagos. A kevésből is lehet arányaiban sokat költeni – pedig maga az összeg a pénzesebb rétegnek tényleg nem nagy szám.

A boltkóros csoportunkban van például egy kismama. Az ő esete is hasonló az enyémhez, de mégsem. Őt nem is annyira az unalom, mint inkább az egyedüllét vitte a boltba. A GYES-betegség. Tudod, amikor egész nap össze vagy zárva a picurral, aki tüneményes és édes, csak éppen nem szellemi kihívás Számodra. Cserébe viszont az egész napodat elveszi a vele való foglalkozás (hiszen azért vagy otthon vele).

Az anyuka egyszerűen egyedül volt – és teljesen haszontalannak érezte magát. Igen, haszontalannak. Azzal együtt, hogy ellátta a gyereket, a férjét, a háztartást. Ezzel nem volt baj. Azzal volt baj, hogy nem volt lehetősége, hogy valami tartósan hasznosat tehessen, alkothasson. Amiért elismerést kaphatna. Megbecsülést. Mint egy melóhelyen. És nemcsak a kérdést, hogy kész van-e a vacsora, amit egy köszönöm nélkül 20 perc alatt eltüntet a párja. Nyom nélkül.

Úgyhogy egyszer a boltban meglátott valami kis frincfranc apróságot, amiről tudta, hogy az anyukája már régen keresi, szüksége van rá, hát megvette neki. Mikor odaadta neki, nagy volt a hálálkodás és az öröm. Megköszönték. És ez volt nála az a bizonyos „piros gomb”. A hála az ő nyomógombja, ami beindítja nála a folyamatot.

Ráadásul ez annyira boldoggá teszi, hogy ő ezzel viszonozva is érezte a dolgot – nem kérte vissza a pénzt. Elég volt, hogy sikerült valami hasznosat csinálnia, amit más is értékelt.

Úgyhogy elkezdett vásárolni. Gyakorlatilag mindenkinek, akit ismert. Mert így örömet okozott másoknak, ő meg elismerést kapott. Amire vágyott. És nem azért, mert ne lett volna tisztában azzal, hogy egy kedves, figyelmes, szeretnivaló lény. Csak az élethelyzete beleszorította egy tökéletesen visszajelzésmentes érzelmi betonbunkerbe.

Vásárlási mánia – Amikor tényleg másnak akarsz látszani…

Igen, van ilyen is. Csak nem biztos, hogy azért, mert önértékelési zavarod van.

Van egy kiscsaj a csoportunkban, aki úgy érzi, nagyra hivatott. Mondjuk, szerintem ebben benne van az is, hogy elég gáz a háttere, ahonnan jött. A családjától nem sok támogatást kapott – anyagi, de érzelmi értelemben sem. Mesélte, hogy más sem élt jobban tőlük, tehát nem csúfolta senki. Egyszerűen csak neki ebből a nihilből elege lett úgy 13 éves kora táján, és azt mondta, hogy soha többé, ő biztosan nem így akarja leélni az életét.

Aztán nekifogott fejleszteni magát, hogy el is tudja érni, amit akar: összevásárolt mindenféle önfejlesztő könyvet. Valamelyik ilyen motivációs csodában azt olvasta, hogy élj már most is úgy, ahogyan szeretnél, a többi (eszközök, források stb.) már majd megtalálnak hozzá. Ő meg elhitte. (Vagy csak valamit nagyon félreértett.) Így aztán elkezdte megvenni jövendő és vágyott életstílusa kellékeit. És az elején még működött is a dolog.

Lepődj meg! Azzal, hogy vett magának egy rendesebb ruhát, meg elment fodrászhoz, s úgy ment el állásinterjúra, elérte, hogy tényleg fel is vegyék. Jobban keresett, mint valaha. Így aztán igazolva is látta a könyv állítását – és onnantól az Isten ki nem verte a fejéből, hogy ez úgy hülyeség, ahogy van. Az első állásinterjún lehet, hogy ez átsegítette, de csak a szép ruha, meg a hitelre megvett kocsi nem repítette a vezérigazgatói székig. Ahhoz az önfejlesztő könyveken kívül is kellett volna még valamit tanulni.

Úgyhogy ő szórta magára és a könyveire a pénzt továbbra is, a tartozásai meg szépen a fejére nőttek. Azóta a végrehajtó már rég elvitte az autót, lakása sosem volt, úgyhogy a bank fut a pénze után, mert nincs mit végrehajtani a csajon. Hitelt nem kap, egy végzés alapján a fizujából vonogatnak minden hónapban a tartozásokra. Valami átmeneti otthonban lakik. És onnan jár be a csoportgyűlésekre – és lassan azért csak kigyúlt a fény az ő agyában is.

Igaz, még most is szilárdan hiszi, hogy ő ennél sokkal jobbat érdemel. Lassan kezdem elhinni neki. Most már kezdi levonni a tanulságokat, másfelé keres lehetőségeket, és nem magára költ mindent. Főleg nem hitelre (azt nem is tudna), és mástól sem kér pénzt. De most már tudja, hol bakizott, azt is tudja, mit kellett volna helyette csinálni, úgyhogy nekifogott. Valahogy nem érdekli, ki mit gondol róla, és még most is hiszi, hogy képes rá. És soha nem akarta, hogy mások az után ítéljék meg, hogy mije van. Nem igazán néz ki úgy, mint aki önértékelési zavarokkal küszködik. (Aki ilyen céltudatos, nem is tudom, hogy ismeri-e a kifejezést, hogy önértékelési zavar…)

Vásárlási mánia – az vagy, akinek látszol? – fotó: pixabay.com

Vásárlási mánia – vagy csak gyűjtőszenvedély

Beszélgettünk a csoportban arról is, hogy a TV-s beszélgetésben a celeb bugyigyűjteményének kellett volna a vásárlási mánia tárgyának lennie. És hogy ezt a szakértő gond nélkül így is kezelte. Felesleges kiadásként.

Hát, nem is tudom. A csajokkal már azt kiröhögtük, hogy pont ez a celeb lenne önértékelési zavaros, aki volt már Playboy-nyuszi, címlaplány, modell, most meg DJ. Valahogy nem kifejezetten az önmagában bizonytalan lány benyomását tette ránk.

Az meg, hogy van egy gyűjteménye akármiből is, az meg az önértékelési zavara miatti pénzkidobás. Csak mert a szakértő szerint ennyi bugyit a celeblány az életben nem fog hordani…

Ilyenkor azon gondolkodom, hogy ugyan ez a pénzügyi coach, aki mellesleg pénzügyi tanácsadó is, hallott-e már arról, hogy a befektetéseknek létezik egy olyan fajtája, amit úgy hívnak, hogy gyűjtemény. Ha a celeblány nem bugyikat, hanem festményeket gyűjtene, akkor az pénzügyileg ünneplendő lenne. Ugye?

Pedig nagyon sok ilyen haszontalannak látszó holminak van gyűjtői piaca. Ahol nem kevés pénzért cserélnek gazdát a különböző gyűjtemények, vagy gyűjteményrészek. Akár még a bugyik is. Ha meg a celeblány aláírja, akkor lehet, hogy a bugyinak úgy felmegy az ára, hogy a szakértő is örömmel fektetné bele a pénzét.

Csak úgy halkan megjegyzem, hogy abban a világban, ahol a limitált számban, akciósan kibocsátott Kinder-figuráknak is van gyűjtői piaca, vajon mi a jó fene akadálya lenne annak, hogy a különlegesebb bugyiknak is legyen? Főleg, ha már egy celeb is hozzáért?

Nem, nem magamtól vagyok ilyen okos. De boltkórosként már láttam egyet s mást. Meg a csoportban is elég vegyesen vagyunk.

Van egy nő, aki az az igazi luxusfeleség. Nem, nem olyan, mint Babett anyó a TV-ből. Babett csak szeretne olyan gazdag lenni, mint ez a csaj. Ez a nő tényleg két kézzel szórta a pénzét – és nem azért ül ott velünk minden szerdán és pénteken, mert ettől összeomlott a családi kassza. Az meg sem rezdült. Hanem azért, mert a csaj értelmes. Hihetetlenül intelligens. Ha a Babett-félék megerősítik a sztereotípiákat az unatkozó, hisztis picsa vállalkozófeleségekről, akkor az a nő totálisan lerombolja.

Ez a nő ugyanis nem a férje vagyona miatt gazdag. Hanem azért, mert neki is van több jól menő vállalkozása. Van csapata, akik működtetik a cirkuszt – mégpedig jól. Ebből telt a vásárlásokra. Akkor, amikor a gyerekek kirepültek, a hű kutya kimúlt, a férj pedig megcsalta egy fiatalabbal. És magára maradt. Úgyhogy ő meg kompenzált. Na, ha akarjuk, ezt nevezhetjük önértékelési zavarnak. Akkor ő tényleg úgy érezte, hogy értéktelen, és senkinek sem kell. Ő felvidítani akarta magát a vásárlással.

Ezzel viszont kivont egy csomó pénzt a cégeiből. Nem foglalkozott velük úgy, hogy továbbra is jól fussanak. És igazából nem is érdekelte volna a dolog. Egy valami azonban nagyon pofán vágta: amikor az alkalmazottainak, akiket tényleg szeretett, mert tudta, mit köszönhet nekik, emiatt a könyvelő szerint fel kellett volna mondania nekik. Mert őket tényleg csak azért veszítette volna el, mert ő hülyeséget csinált.

Na, ő akkor elkezdett a csoportba járni, de előtte még jól leitta magát. Másnap megjött büntinek a migrén, de úgy volt vele, hogy meg is érdemli, ez a legkevesebb. Úgyhogy még aznap felszabadított elég pénzt a magánvagyonából, beletolta a cégeibe, hogy maradhassanak az alkalmazottak, aztán felgyűrte az ingujját, és elkezdett melózni.

Most már csak közénk jár, edzeni, meg a normálisabb barátnőivel beszélgetni. Vásárolni akkor vásárol, ha a cégének kell beszerezni valamit. (Amúgy minden más vásárlását a házvezetőnő vagy a stylist-ja intézi. Na, jó, neki vannak erre ilyen emberei…)

A férjével meg nem foglalkozik. Azt mondta, nem engedheti meg magának, hogy emiatt az ember miatt még egyszer ennyire összetörjön, és ezzel másokat sodorjon veszélybe. Mond valamit…

Különben mióta ezt így eldöntötte magában, ő kivirult. Ami a férjnek is feltűnt. Úgyhogy egyelőre úgy áll a dolog, hogy ő kepeszt a nőért. A nő meg hagyja, hadd dolgozzon meg érte a pasi.

Szóval gazdagügyileg tájékozott, vállalkozó, pénzhez értő barátnőnk mesélte, hogy van szintén szupergazdag ismerőse, aki – nem hiszitek el – gyufás skatulyákat gyűjt. De azt a világ minden tájáról. Minden korból. Egy-egy különleges darab több tízezer dollárért kel el. Iszonyú pénzeket tolnak felnőtt, felelős döntéseket hozó emberek – gyufásdobozokba!

Akkor most ők is vásárlási mániások???

Hülyeség. Pedig nekik nemcsak a különlegesség, hanem a gyűjtemény nagysága, vagyis a mennyiség is számít. (Kié a legnagyobb? Ez is valami farokméregetős dolog lehet a pasiknál…)

Szóval csak óvatosan azzal a vásárlási mániával! – mondta a boltkóros.

Fotó: pixabay.com/StockSnap és pixabay.com/StockSnap