Elnéztem a népszavazás kampányát, és az azóta is tartó helyzetet. A kommunikáció minőségét, stílusát. Talán nem árulok el vele nagy titkot, hogy nem vagyok elájulva a jelenségtől. Ahogy azonban gondolkodtam ezen az egészen, eszembe jutott számtalan szebbnél szebb gondolat. Mert valahol ott lyukadtam ki, hogy ez olyasmi, mint a háború – és ha az, akkor ehhez a nőknek is sok köze van.

A nők és a magyar háború – mi a szitu? 

Nem lesz könnyed a téma, és nem is biztos, hogy jelen pillanatban népszerű leszek vele. Valamiért azonban nem a népszerűség érdekel. Hanem az, amit elveszíteni látszunk. 

A józan eszünket mindenképpen. 

De ezen túl is sok a veszítenivalónk. 

Nő vagyok, ráadásul coach, aki abból (is) él, hogy kommunikál az emberekkel. Ezért fel nem foghatom, hogyan lehet normális állapot az, amikor nem vagyunk képesek egymással szót érteni. Nem, nem arról van szó, hogy mindenkinek ugyanazon a véleményen kellene lennie. A mostani helyzetben éppen azt látom a legnagyobb problémának, hogy pártállástól függetlenül mindenki úgy van vele, hogy csak akkor lehetünk összenépileg boldogok, ha mindenki mindenben egyet ért. Ezért nem is hajlandó tolerálni azt, ha másnak más véleménye van. Mert az ő véleménye az egyedül üdvözítő. A párkapcsolatban is, szakmailag is, a nemzet boldogulásában is – tökmindegy, miről is van szó. (Szóval a politika csak egy terepe ennek a fajta megnyilvánulásnak, viszont itt a legintenzívebb.) 

Vagyis a legfontosabb veszítenivalónk ebben az egészben: 

egymás. 

Egymás társaságának elveszítésében a legjobb úton haladunk. 

Mert ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy az, amit most folytatunk egymással, az sokkal inkább a kapcsolataink felszámolása, és nem kommunikáció. Amikor mindenki kígyót-békát hány a másikra csak azért, mert másnak más a véleménye, az nem kommunikáció. Az saját magunk leválasztása a közösségről. 

Ezzel a kommunikációval nem közösséget építünk, hanem közösséget rombolunk. Egyenesen atomizáljuk a közösségeinket. Nem lassan erodáljuk, hanem rohamosan leépítjük. És ez mindegy, hogy kétszemélyes közösség (párkapcsolat), alig néhány fős (család), vagy éppen baráti kör, lakóhelyi közösség, vagy párttagság. 

Miért mondom ezt? 

Mert mindig lesz olyan, aki nem ért velünk egyet. Még olyannal is megeshet ez, akivel egyébként szent meggyőződésünk, hogy adott témában egyet értünk, azonos a véleményünk, és együtt szidjuk a másik tábort. De ha nem változik a hozzáállásunk, és minden kapcsolatunkat csak annak a kritériumnak mentén minősítjük, hogy ki ért velünk totálisan egyet, akkor eljön az a pillanat, amikor valamilyen kisebb-nagyobb ügyben velük sem fogunk egyet érteni. Mert olyan NINCS, hogy két ember mindenben egyet értsen. El is kezdjük ugyanezt a gyerekünkkel, a párunkkal, a kollégánkkal, a szomszédunkkal… Rápörgünk, és vérben forgó szemmel, habzó szájjal vagyunk képesek védeni a magunk igazát. Aztán már csak azt vesszük készre, hogy volt kapcsolat, nincs kapcsolat. Nem, nem rossz a kapcsolat, hanem megszűnt. Ez persze fáj, de rettentően, mégsem jut eszünkbe használni az eszünket, hanem még inkább belekapaszkodunk a dühünkbe, és fröcsögünk a másikra tovább. Így van egy rossz kedvünk, és a nagy üresség, ami amegszűnt kapcsolat helyén tátong. És panaszkodunk, dühöngünk tovább annak, aki még esetleg hajlandó meghallgatni. 

fotó: pixabay.com

Háború a fejekben

Háború van. Kommunikációs szinten mindenképpen. És még csak észre sem vesszük. Mert a józan észnek már régen búcsút intettünk. Ha még meglenne, akkor egészen biztosan figyelmeztetne, hogy ne már, ezt azért már mégsem, itt húzzuk be a féket, de nagyon gyorsan.

De nem vesszük észre, mert a fejünkben már nem egy beszélgető társat, partnert látunk, ahogyan a józan eszünk mutatná, hanem már csak a dühünkön keresztül látjuk őket – és ellenségnek értékeljük. 

A coach (köz)beszól: 

 

Nem véletlen, hogy a düh mint érzelem kialakulásáért felelős agyi területet, az amygdalát a tudósok sokszor Amygdala tábornoknak nevezik. Ha egyszer a tábornok átveszi az irányítást, akkor érezzük úgy, hogy elöntötte hígf@s az agyunkat, és indulatból bármire képesek vagyunk. Ez egy háborúban lehet nagyon hasznos, de a szomszédommal, a családommal, a helyi közösségemmel, a tágabb társadalommal nem biztos, hogy szerencsés dolog hárborúzni. Még érzelmi szinten sem. 

Márpedig a harag rossz tanácsadó – ezt már régen is tudták. Mi meg lesz@rjuk, mert a régiek ne hadováljanak nekünk, mit tudhatnak ők erről. 

Amikor Salgótarjánban kiríttam a tömegből…

…és ezt meg is jegyezték. Pedig nem csináltam mást, csak nevettem. Jókedvem volt. Aztán közölték velem a helyiek, hogy ez náluk annyira ritka dolog, hogy valaki ennyire rendben legyen magával és az életével, hogy feltűnő. Jó ilyet látni a sok megsavanyodott arc után, de megkaptam a megjegyzést is, hogy milyen lehetek részegen, ha már józanon is ennyit röhögök. (Viccen kívül, ez tényleg megtörtént!) Pedig elvileg a megye sikeres vállalkozói között ültem, akiknek szintén vannak gondjaik, akárcsak nekem, de szintén sikeresnek mondhatóak a maguk területén, akárcsak valamilyen szinten én. (Már ha sikernek tekintjük azt, hogy szeretem a munkám, és meg is élek belőle. Én annak tekintem.) 

De nem is ez volt a legfontosabb számomra, amit én kihallottam a nekem címzett szavakból. Hanem az, hogy “rendben vagyok, rend van a fejemben”. 

Igen, én meggyőződéses pacifista lévén úgy döntöttem, hogy nem háborúzom. Nem vagyok rá hajlandó. Még szavak szintjén sem. 

Nem vagyok hajlandó ilyen hülyeség miatt emberek társaságában is magányosnak érezni magam. Nem vagyok hajlandó leválni emiatt senki társaságáról, legfőképpen nem azokéról, akik fontosak nekem. 

Nem, ez nem lehetetlen. Csak a józan ész kell hozzá. Élő példák vagyunk erre egy vállalkozónő-társammal. 

Ő az a valaki, akiről pontosan tudom, hogy pl. politikailag annyira más az álláspontunk, hogy az életben nem fogjuk tudni egymást meggyőzni. De éppen ezért nem is akarjuk. Tiszteletben tartjuk, hogy egyikünk ezt gondolja a világnak ezen részéről, a másikunk meg azt. Ezért cserébe ezt a témát csak nagyon szőrmentén szoktuk érinteni. Akkor is röhögve megállapítjuk, hogy na, van, ami soha nem változik. Ezek egyike a barátságunk, így inkább arra koncentrálunk, ami viszont összeköt minket. És köszönjük szépen, nagyon jól megvagyunk. (Most például közösen, egymást noszogatva próbálunk fogyózni. 🙂 ) 

Hogy ezt a fajta hozzáállást józan paraszti észnek vagy társas intelligenciának nevezzük, a jelen helyzetben édesmindegy. A lényeg: ne mondjunk le ilyen könnyen róla, akáhogyan hívjuk is! A józan ész az egyetlen fegyverünk, amit bevethetünk Amygdala tábornok ellen. 

Az, hogy józanul végiggondoljuk a következményeket.

Kinek a véleményét védjük ennyire? 

Ami még elgondolkodtatott, az az a körülmény, hogy ez a fajta kommunikációs állóháború – tekintet nélkül arra, hogy éppen párkapcsolati, szülői, politikai, vagy bármilyen más szinten is zajlik – egy valamiben mindig megegyezik. 

Klisékből építkezik. 

Mintha másoktól kaptuk volna a gondolatokat, amiket olyan vehemesen védünk. Mintha más véleményét  védelmeznénk körmünkszakadtáig. Mintha nem lenne saját véleményünk…

A saját vélemény ugyanis az a fura állatfajta, ami csak akkor létezik, ha gondolkodunk. Ez néha fáradságos meló is lehet, de nagyon megéri. Már a gondolkodás alatt sok mindenre rájöhetünk, és ennek hatására mégse megyünk bele valamibe, amibe nem kéne. 

Arról nem is beszélve a saját vélemény felelősséggel is jár. Kétszer is meggondolom, mit beszélek, mi a véleményem, mert vállalnom kell érte a felelősséget. Ezért már előre végiggondolom magamban a lehetséges érveket is, amelyeket a véleményem mellett fel tudok majd sorakoztatni egy vitában. Vagyis valahol legbelül máris elkezdem használni a józan eszem, és észérveket használok az álláspontom alátámasztására – és nem valami dühtől fűtött érzelmi atomcsapást szabadítok rá a másikra, ami őt persze azonnali védekezésre, és hasonló érzelmi hevességre kényszerít…

És akkor vissza oda, hogy kié is az a vélemény, amit annyira védünk…

Hogy kié a vélemény, annak ezerféle forrása lehet, de garantáltan be lehet azonosítani. Területtől függően lehet ez pártkommunikáció, vagy éppen az anyánk rendszeresen elismételt például arról, hogy egy nő lakása mindig legyen tip-top, különben sosem veszik feleségül. Erre kiváló példa, amikor megfogadod Magadnak például azt, hogy akárhogy is, de úgy biztosan nem fogod nevelni a gyerekedet, ahogyan Téged anyukád, aztán egy szép napon riadtan veszed észre, hogy az anyád esik ki a szádon, és ösztönből az ő valamikor hallott konzervmondatait lököd oda a gyerekednek is. 

A sulykolás (gyakori ismétlődés) különösen, ha érzelmi hatásokkal párosul, akkor gondolkodási sémákká, automatizmusokká válhatnak. Az anyukánknál ez természetesen jön, hiszen ő számunkra tekintélyszemély, akinek adunk a véleményére, és hiszünk neki. Viszont ugyanez a mechanizmus felnőttként is működik: ha megfelelően célzott érzelmi hatást tudnak elérni, mert megtalálják az érzelmi nyomógombunkat, és így kapjuk nagy dózisban ugyanazt az üzenetet, hajlamosak leszünk azt magunkévá tenni.

Hogy ez mégsem egészen a mi véleményünk, hanem a hitünk, arról a szavak árulkodnak. Ha mindenkinek ugyanaz az érvkészlete, az már nem is érvelés, csak szajkózás: pont ugyanúgy sulykolni próbáljuk a saját véleményként képviselt állítást, mint ahogyan mi is kaptuk, amikor a sajátunkévá tettük azt a véleményt. 

Na, ehhez kellene megintcsak a józan ész, hogy ilyenkor nyakon csípjük magunkat és az agyunk robotpilóta-üzemmódját. 

Na jó, de hogy jönnek ide a nők? 

Úgy, hogy ha valaki ékes cáfolatát akarja látni annak a mostanában különösen felkapott és egyeseknél dogmává emelt női princípiumnak, miszerint a nők finomak, jól kommunikálnak, békét teremtőek, elsimítják a konfliktusokat, stb., akkor elég, ha megnéznek a Facebookon egy szájkaratét – mindegy, milyen témában. Tökmindegy, hogy a népszavazás után éppen hazaárulóznak, vagy agyhalottnak nevezik-e a más véleményen lévőt, vagy netán egy celeb hülyeségein rugózik a nép, netán a liberális gyereknevelésen a pattogás – a nők pont olyan békétlenek, előítéletesek, gyűlölködők, mint a pasik. Érdekes volt pl. olvasnom egy anyuka hozzászólását a haza védelméről – amikor a magasztos gondolatot valami hihetetlen fröcsögő, alpári stílusba csomagolta. 

Emberek vagyunk. Nem azon múlik, hogyan viselkedünk, ragaszkodunk-e a józan eszünkhöz, hogy nők vagyunk-e, vagy férfiak. De ha tényleg igazak azok a pszichológiai kutatási eredmények, amelyek azt állítják, hogy nők általában könnyebben teremtenek kapcsolatot, diplomatikusabbak, együttműködőbbek, akkor itt valami nagyon félre ment. 

Vagy csak ragaszkodnunk kellene azokhoz a keretekhez, szabályokhoz, amelyek között a nők valóban így működnek. A józan ész szabályaihoz. 

Csók & csoki! 

🙂 Csilla 🙂 

Fotó: RyanMcGuire/pixabay.com