Grafomániás íróemberként elmondhatom, hogy egészen közeli viszonyban vagyok a szavakkal, és pontosan tudom, mennyire nem mindegy, hogy egyes helyzetekben milyen szavakat, kifejezéseket választunk, hogyan fejezzük ki magunkat. A szavainkkal ugyanis valóban teremtünk. Sajnos nem úgy, hogy ahogy kimondjuk, máris ott áll a nullkilométeres Ferrari a ház előtt, vagy kezünkben terem a Tenerifére szóló repülőjegy (pedig de szép is lenne…). „Mindössze” a saját lelkünkben, és ezen keresztül a saját valóságunkban teremtgetünk vele mindenféléket. A külső szemlélő (például egy coach) számára nagyon sokat elárul, hogy hogyan beszél, milyen szavakat használ a vele szemben ülő ügyfél.
Épp ezért vagyok különösen kényes arra, hogy bár a közbeszédben nagyon is benne vannak bizonyos kifejezések és fogalmazási módok, ha nem akarjuk unalmasan, közhelyesen, folyton panaszkodva élni az életünket, akkor legyünk egyre tudatosabbak abban, hogyan beszélünk bizonyos dolgokról.
Nem az a baj, ha Svájcban jobban érzed magad, mint itthon. Az a baj, ha megpróbálod meggyőzni magad, hogy itthon is majdnem olyan jó, és nem gondolsz a dolog mögé (Fotó: pixabay.com)
Itt van például a kedvenceim egyike, a „majdnem olyan, mint…”.
A hasonlatokkal persze nincsen semmi baj, nagyon is jó írói-költői eszközök azok, egészen addig, amíg nem tesszük őket az önigazolás, az önfelmentés és – mondjuk ki – önmagunk félrevezetése eszközévé. Elmesélem, mire gondolok.
Nemrég egy ismerős mesélt egy barátjáról, aki folyton elvágyódott az országból, a hegyek szerelmeseként folyton egy kis svájci faluról álmodozott, ahol szívesen élne. Válaszként erre az ismerősöm azzal próbálta meggyőzni arról, hogy itthon is lehet boldognak lenni, hogy „de hát miért, a Kékestető is majdnem olyan szép, mint a Alpok csúcsai!”. Nos ezzel nekem két alapvető bajom van. Az egyik, hogy nem, nem olyan szép. Nem jobb, nem rosszabb, egészen más. De ha folyton az Alpok csúcsait keresem benne, akkor nem látom meg a saját szépségét, ami lehet, hogy nekem még jobban is tetszene, vagy legalábbis másként fogná meg a szemem, és máris gazdagabb lennék a két különféle kedvenccel. Akkor nem tudom önmagáért szeretni azt, ami itt van. Ez pedig, amellett, hogy akadályoz az élet élvezetében, mindkét szépség felé kissé lealacsonyító.
A másik gondom az elvágyódások ilyetén kezelésével, hogy nem nézünk a felszín mögé, mert a hasonlítgatás segít megmaradni a biztonságos, langyos külsőségekben. Ahelyett, hogy meggyőzni igyekeznénk a másikat arról, hogy végül is itthon is jó, inkább arra kéne rásegíteni, hogy az illető őszinte lehessen önmagával, és elgondolkodjon, pontosan miért is vágyódik el. Azért, mert ott, mondjuk épp abban a svájci faluban valóban jobban érezné magát, és nyugalom szállná meg? Oké, akkor ez a cél, arra kell hajtani, hogy minél hamarabb Svájcban lehessen. Vagy inkább olyasmi az ok, amit a lelkében Svájcba is magával vinne? Például az, hogy nem érzi jól magát a bőrében, és azt hiszi, hogy a környezetváltozástól mindez varázsütésre elmúlna? Nos, akkor inkább ezen kell dolgozni, akár egy coach segítségével is. Utána már könnyebb lesz eldönteni, hogy itt, vagy ott lenne a legjobb.
A Balaton az nem a magyar tenger, hanem egy gyönyörű tó. Ne keverjük össze a kettőt, nem érdemes. (Fotó: pixabay.com)
A másik kedvencem a „magyar tenger”, amit szinte a Balaton állandó jelzője lett.
Nos hát, a Balaton az egy gyönyörű tó, szép nagy, változatos a partja, lehet strandolni, jókat bulizni Siófokon, finom borokat iszogatni Badacsonyban, levendulát szedni Tihanyban, gyönyörködni az egész Balaton-felvidékben. Egyvalamit viszont nehéz lenne: tengernek nézni. A tenger az tök más dolog. Megint csak nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen egészen más. Ki ezt szereti, ki azt, ki meg mindkettőt – önmagáért. Ahogy mondani szokták: ami majdnem az, az határozottan nem az.
Engem ez a magyartengerezés egy kicsit A tanú című film híres magyar narancsos jelenetére emlékeztet: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk. Ám míg az emlegetett jelenet bevonult az örökbecsű viccek közé, a magyartenger még mindig megy, és teljesen komolyan. Értem én, hogy ez akkoriban alakult ki, amikor a tengerpartra eljutni különleges dolog volt, még „Jugóba” is csak a kiválasztottak mehettek, a többi tengerpartról nem is beszélve, de mára már ideje lenne meghaladni. A Balaton nem „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb”, felesleges hasonlítgatni. Egyedi, szép, hangulatos, legyünk rá büszkék a saját jogán, megérdemli.
Ha már minden kóbor szökőkútban Rómát látod, nem árt végiggondolni, miért is 🙂 (Fotó. pixabay.com)
Azt hiszed, hogy mindez felesleges szőrszálhasogatás? Akkor próbáld ki. Ha hajlamos vagy a „majdnem”-re, a dolgok más, szerinted szebb-jobb dolgokhoz való hasonlítgatására, akkor mondjuk egy hétig hagyd el ezt. Igyekezz mindent a maga érdemei szerint szemrevételezni, és nézz a szavak és a gondolatok mögé. A nyár elején lefényképeztem egy szökőkutat egy budapesti parkban, és azzal tettem ki a Facebookra, hogy „Majdnem Róma…(mondjuk, hogy majdnem).” Mert persze abban a pillanatban, ahogy eszembe jutottak a római szökőkutak, máris befészkelte az agyamba magát az a cinikus gondolat, hogy hát, ez sajnos azért mégsem egészen az. Viszont jobban átgondolva a dolgot, hamar sikerült rájönni, hogy azért pörgök fejben Róma körül, mert nagyon vágyom már szabadságra, kicsit lemerültem. Pár hét múlva már szabadságon voltam, ráadásul pont Olaszországban nyaraltam (ugyan nem Rómában, de szintén szuper, régóta vágyott helyen). Ilyesmire gondolok: mielőtt beérnéd a “majdnem”-mel, gondolkodj el rajta, hogy lehetne “igazi”.
Kipróbálod?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: