Ezzel kell kezdenem, mert éppen a mostanában a neten keringő cikkek alapulnak egy alapvető szakmai tévedésen – és ezt sokszor még a szakterületen is jártas szerzőknél is látom. (Ezt most inkább betudom egy sima lájkvadászatnak, semmint szakmai tudatlanságnak. Bár még akkor sem értem, hogy valaki, aki szakértőnek mondja magát a saját szakterületén, kizárólag népszerűségi okokból eladja a szakértői lelkét egy tál lencséért…) 

 

 

Kurt Lewin vezetési stílusokról szóló elméletének anno nem kellett sok, hogy alkalmazhatóvá váljon a szülői nevelési stílusokra is. És ez nem véletlen: ha jobban belegondolunk, szülőként az a dolgunk, hogy valamilyen módon vezessük gyermekeinket, hogy valamilyen módon olyan befolyást gyakoroljunk a személyiségükre, amely az általunk kívánt irányba állítja a gondolkodását, viselkedését, magatartását. Lewin elmélete alapján három fontosabb szülői nevelési stílust különböztethetünk meg: 

 

 

Azt hiszem, sok magyarázat nem nagyon kell az első két esetben. A tekintélyelvű szülő elsődleges nevelési eszköze a szabályok állítása és betartatása. Ezzel magában még nincs is feltétlenül baj. A baki ott kezdődik, hogy bár a szeretet is jelen van a szülő-gyerek kapcsolatban, mégis a szabályokon van a hangsúly. A gyerek részéről az ellentmondás, a szabad véleménynyilvánítás, az egyéni döntés joga kizárt (még nagyobb korban is): a szülő ugyanis nem egyszerűen szabályokat állít, amelyeknek a megtartását megköveteli, hanem az a vezérelv, hogy ezek a szabályok és az ő betartásuk vannak mindenekfelett. A gyerek ezért sokszor csak azt érzi, hogy akármit csinál, őt csak betörni akarják, nem értik meg és nem szeretik. A tekintélyelvű szülők sokszor tűnnek ridegnek, elutasítónak a gyermekeikkel szemben – holott ők szentül meg vannak győződve róla, hogy ők éppen most mutatják meg gyermeküknek, mennyire imádják őt. 

 

 

A ráhagyó szülő az, aki akár kényelemből, akár félreértelmezett szeretetből, de hagyja, hogy a gyerek – ahogyan ő szereti ezt nevezni – “kibontakozzon”: lehet, hogy állít szabályokat, de ezek hamar semmivé foszlanak, ha a gyerek ellenállásába ütköznek. Vagyis, gyakorlatilag nincsenek szabályok. Az, hogy éppen mi miért és hogyan történik, az teljes mértékben a gyerek aktuális hangulatától függ. Márpedig ez nem szabály, hanem szeszély. A szülő kizsigereltnek érzi magát, és joggal: a gyerek hangulati bakugrásait nagyon megterhelő követni. Az ördögi kör pedig azzal zárul, hogy minél fáradtabb a szülő, annál kevésbé lesz energiája arra, hogy a gyereket fegyelmezze, ezért még inkább ráhagyja majd az egészet. De a legördögibb nem ez. Hanem az, hogy ez a felállás a gyereket is kimeríti. Ilyenkor ugyanis a gyerek túl van terhelve. A család életének irányítása ugyanis olyan teher, amivel ő még nem bír el. És ez frusztrálja. Hogyan fejezi ki egy gyerek a frusztrációját? Dühöng és hisztizik. Amit a ráhagyó szülő újból rosszul értelmez, és megint csak ráhagyja. Vagyis szülő és gyerek kölcsönösen kizsigerelik egymást idegileg. Ez az ördögi spirál tehát nemcsak a szülőnél, hanem a gyereknél is működik, ráadásul a két spirál fogaskerék módjára egymásba kapaszkodva hajtja egymást tovább. 

 

 

 

 

A liberális nevelésről talán az árulja el a legtöbbet, hogy másnéven demokratikus nevelésnek is nevezik. Ha abból indulsz ki, hogy hogyan néz ki egy demokrácia, akkor egy dolgot mindenképpen le kell szögeznünk a liberális nevelési stílusról rögtön az elején: szabályokon alapul, és ezeket a szabályokat mindkét fél be is tartja. Szülő is, gyerek is. Vagyis, nem fordulhat elő az, ami a tekintélyelvű nevelésnél, hogy a szülő hoz minden szabályt, és azokat csendőr módjára be is tartatja, de ő esetleg a szabályokon felül állónak érzi magát (erre jó példa az autorikus szülők egyik kedvenc mondata: “Nekem szabad, mert én már felnőtt vagyok/az apád vagyok/mert én azt mondtam…” vagy éppen az, hogy “Te még gyerek vagy, hogy jönnél Te ehhez?”). De nem fordulhat elő az sem, ami a ráhagyó szülő számára mindennapos, hogy képtelen érvényesíteni a saját szabályait, mert egy lassez faire szülőnek igazából nincsenek is szabályai – vagyis itt a szülő kezében van a gyeplő. Viszont kicsit sem él vissza vele. A liberális szülő szabályokat állít és képes is betartatni azokat, de nem tekinti örökérvényűnek mindegyiket: a gyerek fejlődését, személyiségének kibontakozását figyelembe veszi, vagyis ilyenformán a gyerekkel közösen is alakíthatnak a szabályokon. A liberális szülő bevonja a gyereket a szabályok betartásába: nemcsak kinyilatkoztatja azokat, hanem meg is magyarázza – mindig a gyerek életkorának megfelelő, számára értelmezhető módon. A gyerek számára is értelmet ad a szabályoknak. Nagy hangsúlyt fektet a közös tevékenységekre, így a személyes példával nevelésre is, ahogyan arra is, hogy a gyerek érezze, hogy szereti. Így a gyereknek nemcsak arra van lehetősége, hogy a  társas együttélés szabályait megtanulja, hanem arra is, hogy megtanulja a saját és mások érzelmeit is felismerni és kezelni. Értelem és érzelem egyszerre tartják mederben ezt a szülő-gyerek kapcsolatot. 

 

Na, most akkor melyik is a liberális nevelés? 

 

 

 

És itt jön az a pont, ahol a magukat liberálisnak hívő, valójában ráhagyó szülők eltévedtek, mert valamit nagyon félreértettek…

 

Mi köze a liberális nevelésnek a pénzügyekhez? 

• védett környezetre – mármint érzelmileg védett környezetre, ahol a gyerek a sikertelen próbálkozásai után ösztönzést kap az újrapróbálkozásra, és támogató segítséget ahhoz, hogy tanuljon a rossz kísérletekből.
• keretekre – ezek a szabályok, amelyek a védelmet is biztosítják, de be is lehet gyakorolni azokat ezáltal, hiszen a pénzügyek egy meglehetősen aprólékosan (törvényileg) szabályozott világ.
• szabad térre – ugyanakkor kell egy bizonyos fokú önállóság is, amivel a gyerek megszerezheti a SAJÁT tapasztalatait, hogy lássa, minek mi a következménye.

 

 

 

 

 

Fotó: photobucket.com