Sokkal inkább szülő vagyok most, amikor ezeket a sorokat írom, semmint coach. Coachként is, és pénzpedagógusként (pénzügyi neveléssel foglalkozó tanácsadó)  is napi szinten tapasztalom, hogy bizony létezik a “Dögöljön meg a szomszéd tehene is!” hozzáállás. Amit azonban semmiképpen nem tud bevenni a begyem, az a “Dögöljön meg a gyerekem – még nem is létező – tehene is!” mentalitás. 

“Dögöljön meg a gyerekem tehene is!” – alapszituáció

A kiinduló helyzet az, hogy nálunk mindig is létezett az a fajta mentalitás, amivel a sikertelen(nek vélt) életünkért igyekeztünk magunkat kompenzálni. Mégpedig azzal, hogy a nálunk sikeresebb(nek érzett) ismerőseinket lehúzzuk, ócsároljuk, stb. – így azt a sovány vigaszt tudjuk megélni, hogy ők sem jobbak, mint mi. 

Ilyen az, amikor pl. a nálunk jobb módú vállalkozóra kígyót-békát kiabálunk, és kibeszéljük a háta mögött, hogy tisztességesen úgysem lehet meggazdagodni. Így mi lehet, hogy szegények vagyunk (valójában pénzügyileg sikertelenek), de találunk egy másik pontot, a tisztességet, amiben jobbak vagyunk – pontosabban csak jobbnak tűnünk fel. És ez akkor is igaz, ha soha semmilyen bizonyítékot nem találtunk arra nézve, hogy a vállalkozó tényleg törvénytelenül vagy tisztességtelenül gazdagodott volna meg. 

fotó: YouTube.com/Geszti Péter (Official)

Sokan tulajdonítják ezt a jelenséget az irigységnek. Szerintem azonban ez nem a lúzerség miatt van így. (Szerintem a lúzerség már csak a dolog velejárója, hozadéka, nem pedig az oka.) 

Szerintem a valódi ok az, hogy nem érezzük magunkat sikeresnek – valamiféle elvont mérce szerint. 

És itt az elvont mércével van a baj. Mert nagyon sok minden homályos ebben a rendszerben…

• Az, hogy mit is nevezünk sikernek. 
• Az, hogy amit sikernek hiszünk (pl. a sok pénz), valóban siker-e.
• Az is, amit a sikeres emberek jó részéről hisz a közvélemény egy tekintélyes része – hogy csak az ölükbe hullik a siker, pénz, csillogás, ismertség (ld. a celebek), és a kiujjukat sem kell mozdítaniuk érte (“Ingyenélők, nem dolgoznak, csak billegnek!” – ugye, ismerős???), vagyis a siker ára teljesen homályban marad a legtöbbeknek. 

A coach (köz)beszól: 

Ha jobban megnézed, ez az ingyenélős duma szintén a sikertelenség miatt érzett lehúzás megnyilvánulása. A másik sikeres (hozzám képest), akkor találnom kell rajta feltétlenül valamit, amivel igazolhatom a magam számára, hogy akkor legalább erkölcsileg én vagyok a felsőbbrendű. És ez a munka. Mert én megszakadok. Mert én szorgalmas vagyok. Mégis ő keres többet. Ez milyen már! Igazságtalan! Pedig a statisztikai adatok szerint a napi 8 órás munkaidőből egy átlagos magyar munkavállaló érdemben kevesebb, mint egy órát dolgozik hatékonyan. Igen, a hiányzó időben benne vannak a tökre semmit nem érő megbeszélések is, amikről nem tehet egy munkavállaló sem, de a netezéssel töltött idő is (aminek semmi köze a melóhoz), a munkaidőben végzett fészbúkozás, egyéb ügyeink intézése (pl. telefonon), az, hogy a cég erőforrásait használjuk a magánügyeink megoldására (pl. a neten talált receptek kinyomtatása), stb. – így az adat ennek fényében igencsak elgondolkodtató. Még akkor is, ha a nap végére igencsak elfáradunk.

“Dögöljön meg a gyerekem tehene is!” – továbbfejlesztett verzió

Valahol ez is létezett korábban is – csak nem ennyire élesen, és nem ekkora tömegben. 

Nekem személy szerint azért olyan feltűnő a dolog, mert a nem ügyfeleim között – akik ugyan lehetnének ügyfeleim, mert szükségük lenne a tudásomra, csak éppen nem kellek nekik -, és akikkel ilyen-olyan rendezvényeken, illetve a neten van szerencsém beszélni, kommentben érintkezni, egyre gyakrabban bukkan fel ez a hozzáállás. Erősebben, mint korábban bármikor. 

Azt mindenki alapelvként fogadja el, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Sőt elvileg minden szülő azt akarja, hogy a gyerekének jobb legyen, mint neki valaha is volt. 

Ha azonban ez igaz, akkor hogyan mondhatja azt egy szülő, hogy “Nekem is sz@r volt, mégis kibírtam, majd a gyerekem is kibírja.”??? 

Nekem ez a két szemlélet feloldhatatlan ellentéte egymásnak. 

És most rugaszkodjunk el a pénzügyi neveléstől, még mielőtt valaki félreértené, hogy csak én sírok, hogy miért nincs elég ügyfelem. (Közlöm, van. Szóval nem ezen múlik a dolog.) 

Itt van pl. az örök klasszikus, az iskola. Nekem is vacak volt gyerekkoromban, hogy a tanár megszégyenített az egész osztály előtt valami piszlicsáré dolog miatt, de ha az én gyerekemmel teszi meg egy másik pedagógus ugyanazt, elintézem annyival, hogy “Én is kibírtam, fiam/lányom, Te is túl fogod élni.”  Vagy büntit kap a gyerek a suliban, másodikosként le kell írnia százszor, hogy “Nem rohangászok a szünetben(!!!).”??? “Ugyan már, gyerekem, nekem is le kellett írnom százszor, mégis kibírtam!”

De elrugaszkodhatunk a sulitól is, és elkezdhetünk söprögetni a saját házunk táján is. A párunknak rendszeresen eljár a keze, mert úgy érzi, ez a gyereknevelési módszer jogos? “Jól van, nyugodj meg, kisfiam/kislányom, ebbe még senki sem halt bele, én is kibírtam, ember is lett belőlem!” Na, amikor ezt ráadásul még könnybe lábadt szemekkel, nosztalgiázva is emlegeti fel a szülő a totálisan lesújtott , némi megértésre, vigaszra vágyó gyerekének, na, azzal már végképp nem tudok mit kezdeni. 

Nekem ez a “Dögöljön meg a szomszéd tehene is!” elv gyerekeinkre alkalmazott változata. 

Amivel arra ítéljük a gyerekeinket, sőt még a dédunokáinkat is, hogy ugyanazokat a sikertelenségi köröket fussák meg egész életük során, amelyeket mi is. Mintákat adunk a gyerekeinknek, amelyeket ők el is sajátítanak – gyerekként azt tanulják meg, hogy így kell szülőként viselkedni. Hogy a gyerekeinknek mégse akarjunk jobbat, szebbet, többet, mint amilyen nekünk van/volt/lesz. (Ezt a pszichológiában a tranzakcióanalízis nagyon szépen leírja, elemzi, és ha hajlandó rá az ügyfél, akkor fel is oldja.) És tulajdonképpen a gyerek tehenét még az előtt kinyírjuk, hogy igazán lett volna a gyereknek tehene… 

Ilyenkor csak reménykedem, hogy valamelyik utódunknak mégiscsak elege lesz ebből, és úgy dönt, hogy “Nem tudom, hogy hogyan csinálom, de úgy, ahogyan a szüleim, na, úgy egészen biztosan nem!”. 

A zenei illusztrációt (meg a képet is) köszönjük Geszti Péternek és a Gringo Starnak! 

Csók & csoki! 

🙂 Csilla 🙂