Vajon van-e a női olvasók között olyan, aki nem ismeri Elizabeth Gilbert világszerte sikeres könyvét, az Ízek, imák, szerelmek-et, vagy legalább a belőle készült, egyébként szintén igen jól sikerült filmet? Épp most van tíz éve, hogy megjelent, és én, bevallom, nagyon szeretem. Többek közt ezért is, mert – és most engedjétek meg, hogy újságíróként szakmázzak egy kicsit – nagyon jól megírt könyv, élvezetes, gördülékeny, csajos, mégis nagyon komoly igazságok vannak benne, két szóval, frappánsan betalálva a százas körbe. Angolul is zseniség, aki hozzám hasonlóan nyelvmániás, feltétlenül olvassa el így is. Eredetiben visz igazán magával a történet, és hosszú percekig lehet rugózni egy-egy fantasztikusan eltalált mondaton, szókapcsolaton.
Elizabeth Gilbert és férje a valóságban, illetve a filmben: utóbbiban Julia Roberts és Javier Bardem játszotta a párost
De ha valaki esetleg mégsem ismerné, összefoglalom: egy harmincas, sikeres amerikai csaj hirtelen rádöbben, hogy nehezen viseli az egyébként idillinek tűnő házasságát, ezért elválik, beleugrik egy teljesen kilátástalan kapcsolatba, majd mikor ettől is kellőképpen megborul, utazni kezd, hogy megtalálja önmagát, és az útját. Olaszországban megtanulja élvezni a hétköznapokat, Indiában spirituális tapasztalatokra tesz szert, Indonéziában pedig az egyensúlyt keresi. Eközben pedig a szerelem is rátalál egy brazil üzletember képében, aki a regényben Felipe néven szerepel, a valóságban azonban José. Merthogy ez egy önéletrajzi regény ám: bizonyára van benne némi színezés, de Elizabeth nagy vonalakban a valóságban is ezt az utat járta végig.
12 évvel az események, és 10 évvel a világsikerű könyv megjelenése után után Liz nyilvánosan is bejelentette, hogy válnak Joséval. Baráti hangulatban, klassz 12 közös év után, de ettől persze mindez még nem lesz könnyű. A világsajtó pedig nem győzött szörnyülködni: a legenyhébb komment kábé az volt, hogy akkor tényleg vége a szerelemnek, befellegzett a tündérmeséknek, hát hol van itt a happy end? Én meg azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon miért kizárólag az együtt töltött évek száma alapján ítélünk meg egy kapcsolatot? Ha válás a vége, akkor az már nem is lehetett jó?
Persze, a gyerekkori mesék révbe ért királylányai mindig „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. Még akár azt is aláírom, hogy ez volna a cél, meg az ideális állapot. Nagyon cukik az egymás kezét szorongató nyolcvanasok ötven-hatvan évnyi házasság után, mert igen, van olyan, hogy egy pár még sok évtized után is szereti, tiszteli egymást. Na, ez tényleg klassz dolog.
Az, hogy „régen még tudták, hogy nem kell az első összezördülésnél elmenekülni a kapcsolatból”, meg „bezzeg dédanyáink és dédapáink képesek voltak egy életet leélni együtt”, kéremszépen, nem több, mint demagógia. Merthogy régebben, ugye, nem annyira volt más lehetőség, mint együtt maradni. Gondoljatok bele: pár évszázada még lehetetlen volt elválni, feltéve persze, hogy nem VIII. Henrikről beszélgetünk, ő nem vacakolt sokat. De az elváltakra, leginkább a nőkre még a második világháború után is sokáig ferde szemmel néztek,és persze azt se feledjük, hogy a nők sokáig anyagilag is teljesen a férjüknek voltak kiszolgáltatva. A szerelmi házasság gyakorisága a történelmi múltban kábé a fehér holló előfordulásával volt egyenértékű. Magyarán az esetek jó részében ott volt két ember, akiket valamilyen rendező elv (általában gazdasági vagy politikai racionalitás) alapján összeházasítottak, a válás lehetősége nélkül. Ha szerencséjük volt, megszerették egymást legalább annyira, hogy kényelmesen, baráti viszonyban eléldegéltek (még szerencsésebb esetben egymásba szerettek). A kevésbé szerencsések együtt töltött évtizedei viszont akár családon belüli erőszakkal, vagy félrelépésekkel is tele lehettek (jellemzően a férfi részéről, egy nő félrejárogatása sokkal nagyobb rosszallással találkozott, még ha volt is ilyen).
A külvilág szemében példás családi élet gyakran csendes boldogtalanságot fedett a „ha Hufnágel Pistihez mehettem volna hozzá” és a „ha Kovács Gizit vehettem volna el” mentén.
Szóval még mielőtt idealizálni kezdenénk a mindenáron élethossziglan tartó kapcsolatokat, gondoljunk bele, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz az a kor, amikor szükség esetén adott a kilépés lehetősége (meg persze a szerelmi házasságé is). A sok évtizedes kapcsolat persze jó dolog, még egyszer mondom (a sajátomat is évtizedekben mérem már, szóval nem a levegőbe dumálok), de csak akkor, ha tényleg értékes. Ha viszont nem, akkor van olyan helyzet, hogy érdemesebb befejezni. Van, hogy egy szenvedélyes szerelem hosszabb-rövidebb idő után kiég, és onnantól már csak közös kínlódás van. Olyan is előfordul, hogy a felek ellentétes irányban fejlődnek, elindulnak egy Y szárán, aztán ketten kétfelé alakulnak. 12 év alatt például lehet egy útkereső New York-i írónőből nemzetközi bestsellerszerző, hogy mást ne mondjak (fogalmam sincs persze, hogy Liz esetében konkrétan mi vezetett a váláshoz, nem is szeretnék ebben semmilyen szinten kutakodni vagy találgatni, ez az ő magánszférájuk).
(egyébként 5 vagy 10 sem), pláne, ha résztvevők számára gazdagító és élvezetes volt. Szó nincs arról, hogy egy kapcsolat összes értékét semmissé tenné az a tény, hogy válással ért véget. Mint ahogyan arról sincs szó, hogy a boldogság vagy a párkapcsolati sikeresség (ó, csak nem megint megérkeztünk a siker- és teljesítménykényszerhez?) pusztán mennyiségi kérdés, egyetlen számadat volna. Ez is egy olyan terület, ahol a minőség bizony rengeteget nyom a latban. Persze tényleg nem azt akarom mondani, hogy az első súrlódásnál menekülni kell, de ha eljön az a pont, amikor valami már nem vihető tovább ilyen vagy olyan okból, akkor nem vihető tovább, és kész. Akkor már inkább arra kellene ügyelni, hogy a válásban a lehető legkisebb mértékben sérüljenek a résztvevők, és ne legyen belőle nemtelen és vállalhatatlan bosszúhadjárat.
Lizt pedig szerintem egyáltalán nem kell félteni. Klassz csaj, szerintem ezt is megoldja. Mi meg majd jól elolvassuk, jobb esetben 🙂
Csók & csoki: Judit
