Elmesélem, hogyan kedveltem meg Cristiano Ronaldót. Mert bevallom, korábban nem voltam nagy rajongója a portugálnak. Tekintve, hogy alapból nem szeretem a szépfiúnak pozicionált jólfésülteket, hosszú ideig hajlamos voltam csupán a zselés hajú ficsúrt látni benne.
Aztán most, az EB ideje alatt elkezdtem figyelgetni. Egyre többet hallottam mindenféle jótékonysági projektjeiről, ezen kívül pedig már csak azért is érdekelni kezdett, mert körülöttem annyian hőbörögtek, hogy miért is hisztizik ez a jóember a pályán. Ettől pedig foglalkoztatni kezdett, hogy mi is ez a nagy hiszti, ami annyira felháborítja az átlag szurkolót.
Én egy mediterrán vérmérsékletű embert láttam, akinek voltak mindenféle érzelmei, és ezeket nem félt ki is mutatni (ahogy ezt már a Zöldsaláta blogon is pedzegettem a múltkori cikkemben): amikor gólt kapott a csapata, akkor dühöngött, ha sérülés miatt fel kellett adnia a döntőt, akkor sírt (bezonyám, ezt is szabad egy pasinak, sőt!), ha ideges volt a meccs kimenetele miatt, akkor a pálya széléről irányította a csapattársakat (szintén nem kevés hangerővel és lelkesedéssel), amikor pedig a portugálok megnyerték az EB-t, akkor örült, ezt is a megfelelő vehemenciával. Az a helyzet, hogy nekem határozottan szimpatikus volt, hogy van egy pasi, aki nem fél teljesen nyilvánvalóan megmutatni, hogy mit érez, sőt, akár direktben beletolni ezt a szurkolók arcába. És továbbra sem értem, hogy ez miért lenne baj. Miért várja el az átlag tévénéző azt, hogy halvérűen álldogáljon minden helyzetben, vagy megpróbálja eljátszani a kőkemény macsót? Az a tévénéző, teszem hozzá, aki egyébként esetleg üvöltve kurvaanyázik sörrel a kezében, ha beesik egy gól. Mert az olyan bárdolatlanul férfias dolog, és ennélfogva még véletlenül sem „hiszti”.
De persze egy nőnek sem illik hisztizni. Már gyerekként alaposan belénk nevelik, hogy „márpedig hisztizni nem szabad”. Ez meg azért jó, mert egy nőt két pillanat alatt le lehet szerelni és a sarokba lehet küldeni a „ne hisztizz” jelszóval, akkor is, ha egyébként jogos lenne a felháborodása. Ezzel a „ne hisztizz” dumával viszont tök jól át lehet tolni rá a felelősséget, akkor is, ha történetesen a másik fél volt az, aki valami orbitális disznóságot követett el, amiért a hiszti volna a legkevesebb, ami jár. Egyébként pedig definiálja már nekem valaki legyen szíves a hiszti fogalmát – meddig háborodhatunk fel, és honnan minősül valami egyszerű hisztinek?
Öööö, abban a világban, ahol felnőttek komoly munka- és magánéleti kapcsolataiban rendszeres, működő érv a „de te is ezt csinálod”, a „nem én voltam”, meg a „nem én kezdtem”? Szerintem inkább ezekben kellene először felnőni, meg mondjuk abban, hogy nem a szomszéd néni véleményétől függ az önbecsülésünk, és utána lehetne (vagyis még utána sem lehetne) a másiknak felróni azt, hogy hisztizik, és gyerekes.
Persze vannak az érzelmeink kifejezésének konstruktív és kevésbé konstruktív formái, érdemes jól választani. Ha a főnököd feldühít, határozottan nem javallott ráborítani az asztalt, vagy üvöltve leszaggatni a függönyt az irodájában. Javallott ellenben az első lehetséges szabad percben kimenni egy elhagyatott helyre és ott ordítani bele egy nagyot a levegőbe, vagy első lendületből lefutni 4-5 kilométert, másnap pedig venni egy nagy levegőt, és immár lehiggadva, értelmesen megbeszélni vele a dolgot. Úgy, hogy közben nem őt próbálod befeketíteni, hanem elmondod, hogy te hogy érzed magad ebben a szituációban. Amíg viszont csak lefojtva morogsz csendesen az asztalodnál (mert ugye hisztizni azt még véletlenül se), addig aligha fog menni a higgadt kommunikáció. Ugyanez érvényes a magánjellegű kapcsolatokra is. Nem kell ordítva egymásnak esni, de néha ki kell lépni a szituból és egy fél órára becsukni magad mögött az ajtót, vagy épp földhöz vágni egy párnát, könyvet, rosszabb esetben leveses tálat, hogy kipuffogd magad, és utána képes legyél higgadtabban kezelni az ügyet. És igen, vannak olyan helyzetek is, amikor egy komolyabb ordítozás többet segít, mint fél év udvarias kásakerülgetés. Ahogy Fodor Ákos írta: „néha tisztább eltörni egy tányért, mint elmosogatni”. Persze ez egyfajta pengeélen táncolás, mert ilyenkor szoktunk sajnos olyanokat mondani, ami vérig sérti a másikat, és az megint nem túl jó ötlet. De voltaképpen egész életünkben ezeket a finom határokat próbáljuk meg beállítani, nem? És ha már, akkor inkább legyen az egészben szenvedély és tűz, mint hogy elvárások szerint, fapofával és halvérrel daráljuk le a napokat.
