… hogy kinek látszol, és kinek játszol…*

Ez a cikk, amit a Bouvet blogon olvastam nemrég, meglehetősen megfogott. Röviden összefoglalva egy önbizalomhiányos, túlméretes pulcsikba burkolózó fiatal lány a hőse, akit az inspirál a nőies öltözködésre, hogy ráfütyüljenek végre a kőművesek, mint csinike barátnőjére, és ezzel mintegy elismerjék a nőiségét. Azt hiszem, mindenkinek volt ilyen önbizalomhiányos kamasz korszaka, amikor XL-es pulcsiba burkolva kereste önmagában a nőcit, aztán jó esetben a nagy katyvaszból ki is jött valamiféle használható énkép. Persze ezt az énképet mindenki folyamatosan csiszolgatja, szerintem nincs olyan, aki ül a megingathatatlan önbizalmán, és onnan szemlélődik (ha meg van, hát izé, minimum gyanús az illető – a pszichopaták szoktak ilyen klasszul eldagonyázni önnön tökéletességükben).

Ha utánad fütyül a macsó, az nem rólad szól, hanem arról, hogy nyugodtan lehet bunkó, ez errefelé így szokás.

De ez a füttyögés-dolog, ez elgondolkodtatott.

Már csak azért is, mert az építőipari füttyögés nálam a nagy vörös gombok egyike – jobban jársz, ha nem nyomod meg. Az a helyzet, hogy szimplán paraszt macsóságnak tartom, és képtelen vagyok benne a szépségnek, napláne a nagybetűs Nő-nek szóló elismerést látni. Azért vegyük észre, mi történik: utánad füttyentenek, mint egy rossz kutya után, sőt, rosszabb esetben a kolléga megtoldja azzal is, hogy hogyan szeretne veled eltölteni egy hosszabb téli estét, szigorúan egyszeri alkalommal, persze. Hát, szerintem ez minden, csak nem kedvesség, és nem elismerés, sokkal inkább a területkörbepisilős dominancia jelzése (nem véletlen, hogy ha rossz kedvemben talál meg vele egy túliskolázott, akkor általában az szokott lenni rá a válasz, hogy „kutyádnak, öreg”). Összesen gyökkető IQ-ra vall, mert afölött már általában tudni szokták az emberek, hogyan bókoljanak ennél sokkal kedvesebben és kifinomultabban. Csak hogy mondjak egy példát erre is: pár hete kifelé jöttem egy ruhaüzletből, és normális módon köszöntem az ajtónál álló biztonsági őrnek. Mire ő széles mosollyal, és azzal válaszolt: „szép hétvégét kívánok a szép hölgynek!”. Szerintem ez kedves volt, és nem tolakodó, míg a „csinibaba, de meg***nálak” kimeríti a szimpla, sötét sudribunkóság fogalmát.

Kösz, hogy jössz, és mindened kiteszed…*

No, de ennyit a füttyögésről, meg a bókokról, most nézzük meg azt a nőies öltözködést egy másik oldalról is.

Oké, hogy egy nőben alapból kódolva van a tetszeni vágyás, de könyörgöm, kinek is akarunk mi tetszeni? Persze van olyan, hogy a stílusom is „elad”, tehát igyekszem a célcsoportnak öltözni. Állásinterjúra nem javallott a szegecses bőrdzseki, esküvőre a fehér ruha (kivéve persze a menyasszonyt), operába a szakadt farmer, és így tovább. De vajon biztos, hogy jó ötlet célcsoportnak megjelölni a füttyögő IQ-huszárokat? Csak azért miniszoknyát húzni, mert az tuti recept a munkaárokból érkező tetszésnyilvánításra? Csak azért tűsarkúban tipegni, mert azt állítólag szeretik a pasik? Randira esetleg, de még oda sem feltétlenül – sokkal jobb esélyekkel indul az, aki randira is úgy megy, hogy önmaga marad, még ha igyekszik is önmaga frissen polírozott változatát adni. Na de csak azért, hogy utánunk füttyentsenek? Csak én érzem úgy, hogy ez így sovánka? Hogy más kétes értékű elismerésére alapozni az énképünket minimum kockázatos vállalkozás?

Tetszeni kell mindenáron?

És persze természetes az is, hogy mind coachként, mind stílustanácsadóként elkezdett foglalkoztatni az is, hogy

mitől is kezdjük egyszerre csak nőnek érezni magunkat.

Az, hogy a megfelelő ruhák tudnak ebben segíteni, kétségtelen. El tud indulni kívülről az a változás, amely egy idő utána bensőnket is átformálja. Néha elég hozzá egy tutira jól álló, arcot felragyogtató szín, egy merészebb ruha, amiről addig soha nem gondoltuk volna, hogy felvesszük, vagy egy dögös fehérnemű, amiről ráadásul nem is tud a külvilág, csak nekünk ad másféle tartást.

És igen, azt sem vitatom, hogy van az a lelkiállapot, amelyben már egy melósfütty is jól esik, de azért ez nagyon messze van az ideálistól. Az már sokkal jobb, amikor egy számunkra fontos ember szavai, gesztusai szeretnek vissza az életbe a lefagyásból, de önmagában még ez is csak a kezdőlöket. Mint a kávé a munkanap előtt. Az egyensúlyunkat, azt nekünk, magunknak kell megtalálni, már csak azért is, hogy akkor is maradjon belőle, amikor kívülről épp nem jön az elismerés.

Elindulhat a magabiztosodás folyamata belülről is – hogy haza beszéljek, mondjuk egy coaching folyamat során, vagy bármilyen, önismeretet segítő módszertől, eseménytől. De elindulhat kívülről is, úgy, ahogy Petra írta a cikkben: elkezdünk kicsit máshogy kinézni, egy kicsit nőcisebben, egy kicsit merészebben öltözni. Vagy épp ellenkezőleg (és ezt már én teszem hozzá): az is segíthet, ha elengedjük végre a „nekem mindig tetszeni kell, csininek kell lenni” görcsét, és végre merünk akár kényelmeset is felvenni.

Ha pedig összeér a kettő, abból lesz az egyéni stílus.

Amikor már nem a mások elismerése a cél, hanem az, hogy ami bent van, kívül is tükröződjön. Amikor már az első benyomásnál is fel merjük vállalni, hogy „ez vagyok én”. Amikor az állásinterjúra várók közül kiragyog az az egy, aki a szabvány kiskosztümöt is úgy tudja viselni, ahogy senki más. Amikor olyan dolgok néznek ki jól az illetőn, ami mindenki máson nevetségesnek hatna. Láttatok már olasz nőket két kiló arannyal a nyakukban? Ragyognak. És akkor most képzeljünk el egy átlagos pesti nőt ugyanennyi arannyal. Van különbség? Naugye.

És nem, a stílusnak nincsenek életkori és egyéb határai (legfeljebb bizonyos ízlésbeliek, de erről majd máskor). Nézzétek meg ezeket a minimum nagyikorú hölgyeket: hát nem csodálatosak?

(További stílusos, fantasztikus nénikért ide és ide kattints)

Egyben viszont nagyjából biztosak lehetünk: jó eséllyel a legkevésbé sem érdekli őket, hogy csininek tartja-e őket a férfitársadalom vagy sem, és az sem mozgat meg semmit bennük, hogy vajon nevetségesnek, vagy görcsösen fiataloskodónak nevezi-e őket bárki. Ők így egyéniségek. Érdemes lenne eltanulni tőlük.

(Ha te is szeretnél elindulni az egyéni stílus irányában, írj üzenetet a blogon, vagy egy e-mailt a judit.csiki (kukac) gmail.com címre Itt pedig elolvashatod a részletes bemutatkozásomat.)

Csók & csoki: Judit

Fotók: pixabay.com

* Cím és képaláírás: Rapülők