Hétköznapi jediképző – te beiratkoztál?

Egyre több helyen bukkannak fel olyan írások, amelyek arról szólnak, hogy vedd könnyedén. Hogy ha nem megy, akkor ne vacakolj, engedd el. Mert úgyis jön másik, amelyik majd neked való, aki nem tud nélküled élni, ami/aki a tiéd. Csak lazán, könnyedén, bele a Zenbe, semmivel sem törődve, aztán majd marha jó lesz neked, csak úgy. Elolvastam pár ilyet, és bármennyire is egyetértek a végkövetkeztetésükkel, egy idő után feltámadt bennem a mindent megkérdőjelező coach. Ez volt az a pillanat, amikor kicsit cinikusan megjegyeztem: az elmúlt 45 évben láttam már ezt-azt az életben.

Csak azt nem láttam még, hogy ez ilyen egyszerű lenne.

Most valószínűleg meglepődsz, hiszen én magam is számtalanszor leírtam már, hogy igenis ki kell várni azt az embert, munkát, helyzetet, ami a mi vegyértékünkre kattan, amivel, akivel minden a helyére kerül. A legtöbbször nem lehet erőltetni, és nem is nagyon érdemes, mert abból nem szokott semmi jó kisülni.

Egy idő után majd könnyedén elfújod. De addig még meg kell tenned az utat

Igen, ezt tartom is.

A legtöbbször tényleg ez a legjobb megoldás, egy csomó dolgon nem érdemes görcsölni, egy csomó emberhez, dologhoz, helyzethez tényleg nem érdemes körömszakadtáig ragaszkodni. Néha csak úgy magától rendeződik össze a mozaik. Néha meg vársz, egyre türelmetlenebbül, és mégsem, pedig olyan laza vagy, hogy majd szétesel, de akkor sem jön az eredmény. Ez meg jó eséllyel annak a jele, hogy fel kell végre állni a nagy Zenből, és cselekedni valamit, lehetőleg másként, mint korábban.

Ám a motivációs írásokból, rövidebb-hosszabb frappánsságokból rendre kimarad valami. Valami, aminek a hiányától az olvasók egy része konkrétan alkalmatlannak kezdi magát érezni, és lelkiismeret-furdal, mert ő nem olyan laza, mint azt elvárják tőle, pedig lehet, hogy épp csak ennyin múlna, de még erre sem képes.

Az, hogy ez az elengedés nemcsak laza csillámpor, hanem kőkemény meló is, amit nem lehet megspórolni.

Nem szégyen, ha egy szakítás után nyalogatod egy ideig a sebeidet, elmondod mindennek az exet, telesírsz három csomag papír zsebkendőt, és végighallgatod a teljes szívszaggató zeneirodalmat. Tök emberi, ha egy munkahelyváltás kellős közepén a álmatlanságig szorongsz. Teljesen rendben van, ha néha egy reménytelen szerelemhez is ragaszkodsz egy ideig, mert hátha mégis bejön. Ugyanis elengedni csak azután lehet, hogy megszenvedted, amit meg kell. Attól, hogy a guruk szerint egyszerűen csak vállat kellene vonni, meg a tanulságot lefelé, és máris továbblépni, ez még egyáltalán nem működik gombnyomásra. Eljön az az idő is, amikor már megy, de az nem két óra, és nem két nap.

Én biztosan nem lennék jó jedinek. Te igen?

Emberek vagyunk, és nem jedik, akik nem ragaszkodnak senkihez és semmihez, nem dőlnek be a dühnek és a bánatnak, mert az a sötét oldal, és mindig kellően csillogó szemmel, bizakodva néznek a jövőbe. Nagy Star Wars fan vagyok, de nekem azt hiszem, épp ezért volt mindig Han Solo a kedvencem, ahelyett, hogy rendes romantikusként Luke Skywalker láttán sóhajtoztam volna. Az a Han Solo, aki ha kell, mérges, ha kell, arrogáns, ha kell, megkerget egy csapat rohamosztagost, hogy aztán maga is elfusson, amikor egyszer csak többen lesznek. Aki legfeljebb a saját macsóságával küzd, ami egyébként rémes, de valahogy mégis szerethető.

Ha beszélhetek a magam nevében: én nem szeretnék szenvedélymentes életet élni.

Lehet, hogy nem vagyok még elég megvilágosult ehhez, de nem. Szeretem, ha megélhetem az érzelmeimet, a negatívakat is, és nem kell az első perctől idült mosolyt erőltetnem a számra, mert úgy állítólag könnyebb. Nem könnyebb. Sőt, a szőnyeg alá söprögetett szemét egyszer csak jó nagy kupacba gyűlik, és akkor nagyot lehet esni benne. Szóval az elengedés és a könnyedség jó dolog. Sok szor valóban eredményes is. De csak akkor, ha eljött az ideje. És azt, hogy ez mikor jön el, senki nem döntheti el helyetted. Majd érzed. Az Erőben 🙂

Csók & csoki:

Judit