Mennyit ér a teljesítmény? Avagy tényleg teher alatt nő a pálma?

Az elmúlt hetekben sorra pattannak ki a botrányok az úszósport körül. A dolog legaljasabb részéről, a szexuális erőszakról és zaklatásról most nem szeretnék beszélni, maradjunk abban, hogy aki ilyenben valaha akár csak vélhetően részt vett, annak soha többé nem lenne helye semmilyen hatalmi pozícióban, neki kiszolgáltatott emberek, gyerekek között. Akkor sem, ha leülte, és akkor sem, ha hozza a plecsnit, elvárás szerint. Pont.

És ha már a plecsniknél tartunk: épp ez a része az a dolognak, ami nagyon beakadt az agyamba.

Nevezetesen, hogy mennyit ér egy aranyérem?

Mennyit ér egy aranyérem?

Ér-e évekig tartó fizikai és lelki túlterhelést, ordítozást, megalázást, netán papuccsal verést? És hogy a fenébe lehet az, hogy ezt az egész „teher alatt nő a pálma” dumát évekig, évtizedekig beveszik gyerekek és szülők egyaránt, és nem az az első reakciójuk, hogy azonnal, villámsebességgel távoznak onnan, asztalt borítva, ahol a gyerek konkrét verést kap, ha nem hozza a szintidőt? Hogy lehet erősebb bármilyen közösség az emberi méltóság megőrzésének alapvető ösztönénél?

Hogy tarthatunk bármilyen ágazatot sikeresnek, és egyáltalán normálisnak, ha a fene nagy siker ára a fizikai és lelki megaláztatás?

És egyáltalán, miért gondoljuk, hogy a sikert csak úgy lehet elérni, hogy közben pocsékul érezzük magunkat?

Az elszántság szép dolog, de biztos, hogy mindig befeszülve kell élni?

Nagyon megkövült dogma ez a fejünkben, nézzétek meg a mesekönyveket, mondákat, világirodalmat, tele vannak a „megküzd érte, megszenved érte, sikeres lesz” vs. „nem hajlandó dolgozni, bele is bukik” történetekkel. Jó alaposan megmagyarázták nekünk, hogy nincs könnyebb út, nincs ingyen ebéd, aki meg ordít velünk, az értünk haragszik, nem ellenünk.

És hát az a helyzet, hogy sokszor nem is cáfolható a dolog. Ha valamit el akarunk érni az élet bármely területén, akkor azért a legtöbb esetben dolgozni kell. Tanulni kell a dolgozatokra, a vizsgákra, nem lehet lazsálni a munkahelyen, a vállalkozók meg aztán tényleg pontosan tudják, hogy a sült galambok ritkán szoktak beröpködni az emberek szájába. És jó alakja is általában annak lesz, aki beletolja a munkát a dologba, nem csak a kanapén ábrándozik róla, chipses zacskóval a kezében.

Csak hát azért ennek van egy határa.

Ha lehet, akkor inkább élvezetből…

Van egy határa a kizsákmányolásnak: nem lehet hosszú ideig büntetlenül kizsigerelni magunkat, mert abból nem siker lesz, hanem randa kiégés. Nem normális az, hogy a hétköznapi munkavállaló, vagy éppen az egyszeri szülő folyamatosan a padló alatt kússzon a fáradtságtól a kilométeres teendőlistát szorongatva. Nem lehet büntetlenül sokáig tűrni, hogy bárki megalázzon bennünket, mert önbecsülés nélkül a legfényesebb éremnek és kitüntinek is elég nehéz örülni. Nem lehet utálattal lefutni, leúszni, letornázni a napi köreinket, mert a testünk pont nem olyasmi, amit utálkozva kellene túlhajtani. Van egy határ, ami után ki kell lépni a szarból, legyen az kapcsolat, munkahely vagy épp a szent uszodai (vagy bármilyen más) közösség, mert onnantól ez az egész már nem épít, hanem csúnyán rombol.

És akkor megint megérkeztünk oda, hogy miről is kéne szólni a hétköznapoknak.

Nem, egyáltalán nem arról, hogy teher alatt nő a pálma, és fogcsikorgatva kibírom, ha addig élek is. Sokkal inkább arról, hogy néha jó alaposan meg kell feszíteni fizikai és lelki izmainkat – de ha van rá mód, csak annyira, hogy az még jóleső terhelés, és jóleső fájdalom legyen. Bele kell húzni – egy ideig.

Majd utána mindent meg kell tennünk azért, hogy ezek a bizonyos izmok pihenni és regenerálódni is tudjanak, akár szó szerinti, akár képletes értelemben.

Nem azért edzek, mert utálom a testem. Azért edzek, mert szeretem.

És ha most a szó szoros értelmében visszakanyarodunk a sporthoz, meg az egészséges életmódhoz, annak aztán pláne arról kellene szólnia, hogy élvezzük. Élvezzük, ahogy egyre többet tud a testünk, ahogy felfedezünk olyan új ízeket, amelyek sem nem hizlalnak, sem nem erkölcstelenek, mégis finomak. Nem a zsírunkat utálva kell nyúzni magunkat, hogy öt centivel kisebbek legyenek mindenféle körméreteink, mert akkor előbb-utóbb tényleg átcsapunk az ellenkezőjébe, és az lesz az önszeretet legmagasabb rendű megnyilvánulása a részünkről, hogy Instagramon kiabáljuk ki: csak azért is büszkék vagyunk a narancsbőrünkre, sose láttunk még szebbet, és pukkadjon meg mindenki, aki edzeni küld. Pedig értelmes esetben egyszerűen csak oda kéne figyelni a testünkre, és annyira terhelni, amennyi még nem esik rosszul, de amennyi már épít, tudatosít és erősít. Ja, hogy ebből így nem lesz olimpiai aranyérem? Tényleg nem. De kit érdekel?

(Utóirat: Az élsport persze jellegénél fogva teljesítménycentrikus dolog, de meg vagyok róla győződve, hogy ott sem erőszakkal kell kiszorítani az emberekből, napláne gyerekekből a teljesítményt. Az nem fog hasítani, aki retteg. Ezt gondolja róla a sportpszichológus, érdemes szintén elolvasni.)

Csók & csoki:

Judit