Közeledik anyák napja, remélhetőleg minden gyerek készül is már rá. Én viszont azon gondolkodtam, hogy mégis mit is ünnepelünk anyák napján. Tényleg azt, amit a fiaink és lányaink állítanak? Hogy megköszönjék nekünk a szeretetünket, az áldozatkészségünket, az odaadásunkat… Na, itt mondtam azt, hogy állj! Engem ne ezért ünnepeljetek meg, fiúk, lányok! 

Anya vagyok, engem ünnepeljetek! – Hát képeslapanyuka vagyok én??? 

A saját édesanyjáról mindenkinek megvan a maga képe. Ha megkérdezik az átlag magyart, hogy mit is szeret leginkább az anyukájában, akkor gyanítom, hogy az én rögtönzött közvéleménykutatásommal vágna egybe a körkérdés eredménye: 

• a türelméért, amikor sokadik nekifutásra is megpróbálta elmagyarázni a matek házit
• az odaadásáért, amikor betegen ápolt
• a (ki)tartásáért, hogy akármilyen fáradt is volt, mindig volt meleg vacsora az asztalon…

satöbbi, satöbbi. Igen, ez mind szép és mind jó, sőt még igaz is. 

De nincs olyan érzésetek, hogy

a fiaink és a lányaink egy képeslapanyukát akarnak felköszönteni? 

Aki önfeláldozó, végtelen türelmű, saját magát a családjáért háttérbe szorító, végtelen szeretetű, és ezért mindent megbocsátó égi lény? 

Van ennek köze mindahhoz, ami én vagyok??? 

Fotó: stocksnap.io/Micah Hallahan

Anya vagyok, engem ünnepeljetek! – Hát ne ezért ünnepeljetek! 

Senkinek ne legyen kétsége, anya vagyok én is, mégpedig három gyereké – és nagyon is jogosnak érzem, hogy a rohadt életbe, legyen már legalább egy napja az évnek, amikor az én láthatatlan munkámat is díjazza az utódok serege. (És még mielőtt valaki csúnyát gondolna rólam, ugyanezt gondolom a gyerekekről és az apákról is – tudod, hogy június harmadik vasárnapja apák napja???) 

Viszont azt is szeretném, hogy végre azért ünnepeljenek meg egyszer, ami én vagyok, és nem egy elvont ideál. 

• Azért, mert amit türelemnek látnak, az valójában irgalmatlan önuralom – mert szívem szerint már az asztalt csapkodnám dühös tehetetlenségemben, hogy szegény gyerek még mindig nem érti, és egyáltalán hová keveredtem én, hogy pedagógus diploma nélkül kell tanítanom a gyerekemet este, amikor már ő is fáradt, meg én is, de nekem még azt is bírnom kell, amit az iskola sem bír??? 
• Azért, mert amit a gyerekem odaadásnak vél, az valójában aggodalom és tömény frusztráció – hogy képtelen vagyok látványosan, hathatósan és főleg gyorsan segíteni a gyerekemen, egy suhintással megszüntetni a rosszullétét, fájdalmát, tehát képtelen vagyok aludni, koncentrálni, rendesen dolgozni…
• Azért, mert amit a családom kitartásnak hisz, az igazából olyan elementáris kötelességtudat, hogy minden idegenlégiós őrmester tisztelegne, ha látná – és mert erre a legtöbb nő már gyerekkorától olyan családi programot kap, hogy még szégyellné is magát, ha utolsó erejével nem készítene vacsorát a családnak… 

Hát engem ezért ünnepeljetek! 

Mert uralkodom magamon, holott baromi nehéz – sokkal könnyebb lenne kiabálnom és veszekednem. Csak tudnám, hogy nem jó helyen szórom szét az indulatom, ezért aztán hallgatok, és leszegett fejjel, de csinálom, amit tőlem elvár a tanár. (Ez megint megérne egy misét, tudom, hogy ez javarészt nem a tanárok sara, hanem ezé a hülye rendszeré, amit közoktatásnak hívunk, de az elvárás akkor is marad, mert meg kell felelnem valami olyannak, ami nem az én dolgom, amire nincs képesítésem, ami rajtam túlnő, és tehetetlennek érzem magam, mert a gyerekem a túsz ebben az egész sztoriban – és a tehetetlenség frusztrál.) 

Mert aggódom, mert ideges vagyok – mégis valami tevőlegesbe fojtom az eközben érzett tehetetlenségemet, és nem hagyom, hogy ez az idegesítő állapot lebénítson.

Mert úgy viselkedem, mint egy Terminátor, akinek a szemében csak akkor húny ki a piros fény, amikor utól éri a teljes megsemmisülés – pedig baromi fárasztó minden nap az utolsó energiamorzsáimat mozgósítani. 

A lényeg: 

engem ne idealizáljon senki, még a gyerekeim sem! 

(Az meg, hogy ezt állami szinten teszik meg már évtizedek óta, kész nonszensz.) 

Lássanak annak, aki vagyok! 

Egy fáradt, frusztrált, naponta tengernyi ideget nyelő nőnek – aki teszi a dolgát. 

Aztán tessék eldönteni minden fiúnak és lánynak, hogy ilyen anyát akarnak-e ünnepelni. 

Ha meg nem, akkor tessék szíves minden nap erre gondolni, és minden nap anyák napját tartani – vagyis végiggondolni, hogy hogyan lehet ezen változtatni. Hogy a fiúk, lányok, apák, férjek, társak mit tudnak tenni azért, hogy ne egy ilyen anyát kelljen ünnepelni. 

Hogy az ideál ne ideál maradjon, hanem valóság legyen. 

És akkor nem kell hazudni sem magunknak, sem az anyukánknak. 

Csók & csoki! 

🙂 Csilla 🙂 

Fotó: stocksnap.io/Micah Hallahan