Mi kell még a szerelemhez? Az idealista nézőpont

Csillával a múltkoriban elég hosszasan beszélgettünk Bihari Viki általa is idézett cikkéről. Az sem véletlen, hogy végül mindketten át- és továbbgondoltuk a témát. Csilla az előző posztjában tökéletesen leírta, mi is kell egy hosszú távon is jól működő kapcsolathoz, és az a helyzet, hogy teljesen egyetértek vele. Mint ahogy Viku cikkének a végkövetkeztetésével is: azzal, hogy nem kell félni magunktól, és végre nem ártana elhinni, hogy méltók vagyunk a boldogságra.

De van itt még valami.

Miközben Viku cikkét olvastam a férfiakat megfogni akaró nőkről, meg az ettől pánikszerűen menekülő férfiakról, hátborsództató hiányérzetem támadt. Élénken elképzeltem az első randikat, amelyeknek nagyjából egyértelműen az a célja, hogy akkor most szépen megtaláljuk azt, akivel működik, akivel innentől hosszú távon, házasságban, jóban-rosszban. És ennek érdekében castingoljuk a jelölteket, mintha egy szülőtársi és háztartásmenedzseri állásra keresnénk a megfelelő munkavállalót, aki majd szépen beleteszi a munkaerejét a kapcsolatba, és akkor minden szép és jó lesz. Miközben a pasi pedig csak egy jól sikerült szexet akar, aztán menekülne villámgyorsan.

Nem vitás persze, hogy valamilyen szinten kell ez a fajta casting is, meg az is, hogy mindenki befektesse majdan a kapcsolatba a magáét, pont úgy, és abban a rendszerben, ahogy Csilla írja. Ettől fog működni.

De nekem még mindig hiányzik valami.

Mégpedig a csoda.

Emberek, nem megfelelő igástársat keresünk a hétköznapok elviseléséhez, hanem magát a csodát. Nevezzük varázslatnak, kémiának, szenvedélynek, Ámor nyilának, feniletilaminnak, vagy akárhogy, ettől lesz a szerelemből szerelem, nem pedig csak valami langymeleg, ámde alapvetően dögunalmas együtt-létezés. Ha ez nincs benne egy kapcsolatban, akkor már régen rossz, akármilyen kellemes-langyosan elműködgetünk is egymás mellett. Akinek szíve és esze van, az tényleg menekülőre fogja, ha ilyen semmilyen, szenvedélymentes kapcsolatszerűségre akarják lelasszózni.

Persze a csakis az eszement lángolásra felhúzott, amúgy tökéletesen össze nem illő kapcsolatok sem igazán tutik: általában hamar szétégnek. De – nevezzetek megveszekedett idealistának – néha még az is jobb, mint az egész életünket azzal tölteni, hogy ledaráljuk valahogy a napokat-heteket-éveket. Véletlenül sem akarom persze azt állítani, hogy ez a hamar szétégős verzió az ideális. Dehogy, sőt, komoly sebeket tud ejteni. Az ideális az, hogy hosszú távon is működik a dolog, de legalább az elején megvan a csoda, amihez akkor is vissza lehet nyúlni, amikor évek múltán kopni kezd a szemüvegünkről a rózsaszín foncsor. Ami azon is átsegít, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egyformák, ami hozzátesz valami pluszt ahhoz, hogy mindketten megadjuk a másiknak a figyelmet, a tiszteletet, a szeretetet, a kapcsolatba pedig beletoljuk a megfelelő energiát. Amitől még az is összetarthat, aminek minden rendes matematikai számítás szerint inkább szétválasztania kellene. Amitől a hétköznapok, ha nem is lesznek feltétlenül ünnepek, de mégsem csak a ledarálandó gályarabságról fognak szólni. Amitől ő kell, és csak ő, és nem más.

És ha ez megvan, akkor azt hiszem, hatályukat vesztik azok a görcsök is, amelyekről Viku írt.

Mert már tök mindegy, hogy eddig pánikszerűen menekültünk a lekötős kapcsolatokból. Hogy a másik három évvel idősebb nálunk, pedig két évvel idősebbet akartunk. Hogy matematikus, pedig orvost képzeltünk el magunk mellé. Hogy legalább öt centivel magasabb vagy alacsonyabb az elvártnál, és nem barna, sportos, hanem szőke, szakállas. És tök mindegy az is, hogy meg akar fogni – hiszen innentől nagyjából más vágyunk sincsen, csak az, hogy ne eresszen el többé.

És hogy addig mi van, amíg ez a csoda ránk nem talál?

Szerintem jó esetben direkt párkeresés helyett barátkozás, kapcsolatteremtés, miközben – épp, ahogy Viku is írta – önmagunkon dolgozunk (a rossz hír ugyanis az, hogy erőltetni nem nagyon lehet a megérkeztét, viszont önazonosan jóval több esélyünk van rá). Emberek megismerése: embereké, akikből lehet felszínes ismeretség, lehet haver, lehet jó barát, és lehet közöttük olyan is, akivel még véletlenül se ülünk le többet egy fagyira, mert annyira nem a mi vegyértékünk. Aztán egyszer csak jön valaki, aki közel kerül, és akiről tudjuk, hogy ő az. És jó esetben ez a megfoghatatlan vonzódás kölcsönös (ha nem, hát az szar ügy tud lenni, de olyan is van, és azon is túl lehet jutni idővel). És akkor a helyükre kerülnek a kockák.

Van egy szám, ami mostanában eléggé megfogott. Iderakom, ha van kedvetek, hallgassátok meg (nyugi, nem hörgősmetal). Még a kanyarban sem volt ez a cikk, még Bihari Viki is legfeljebb csak fejben fogalmazta az övét, amelyik megihletett minket, amikoris ronggyá hallgatva már megfogalmazódott bennem egy mondat róla:

Ami ennél kevesebb, azzal nem érdemes szöszölni.

Csók & csoki: Judit