Nemrégen olvastam Bihari Viki, alias Viku (ha úgy ismerősebb, akkor Tékasztorik) egyik bejegyzését arról, hogy mi a nők és mi a férfiak legnagyobb félelme egy randin. Viku szerint nőnek az, hogy a elrontja, nem tudja megfogni a pasit, a férfié meg az, hogy megfogják, és nem szabadul többé. Van ebben valami, de szerintem ez csak a látszat. És addig, amíg nem vagyunk tisztában, hogy mi a gyíkunk, addig esélyünk sincs arra, hogy csökkenjen a rendszeresen reménytelenül alakuló párkapcsolatok miatt kétségbe esett nők, és az ugyanezek miatt mogorva pasik száma. 

Miért nem jön össze nekem a szerelem? 

Hát nem azért, mert a nő pont az ellenkezőjét akarja, mint a pasi. Ez egy orbitális nagy általánosítás – még akkor is, ha már messziről látszik, hogy a sikertelen párkapcsolatok halmozódása lassan társadalmi jelenségnek számít. Igenis létezik ez a séma, amit nők és férfiak táncolnak el – igazából pont ezért idegesíti őket a dolog, mert úgy érzik magukat ebben az örökös ismétlődésben, mintha be lennének zárva egy ördögi körbe, cserébe viszont lövésük sincs, hogy hogyan szabadulhatnának. 

Miért nem jön össze nekem a szerelem? – Itt van az eb sírhantja…

fotó: stocksnap.io/Jay Mantri

És igazából itt van a nagy gond szerintem. Hogy azok a nők és férfiak, akik ezt a koreográfiát táncolják ismétlődően, azok pontosan hogy ugyanazt várják alapvetően egy ilyen reménytelen kapcsolatban: 

azt, hogy a másik oldja meg a dolgot. 

Igaz, mindenkinek más az indíttatása, de a végeredmény nagyon hasonló. 

Coachingtapasztalataim szerint a nők azért várják többnyire, hogy a pasik oldják meg a szitut, mert zömében már kislánykoruk óta arra vannak kondicionálva, hogy majd a pasi megold mindent. Ezt is. 

Ennek persze ezerféle megnyilvánulása lehet. Lehet, hogy azért, mert 

• a nő otthon, kislányként még azt tanulta, hogy a férfi a kapcsolatban a kőszikla, a szilárd alap, aki mindent kibír és rendületlenül állja a próbákat, olyan nincs, hogy ne bírna ki valamit
• a nő úgy érzi, hogy a pasinak is egyenrangúan kell részt vennie a kapcsolat érzelmi részében, tehát akkor mutassa meg, mit tud – amivel magában még nincs baj, csak azzal, hogy a nő azt hiszi, hogy a pasi ugyanúgy, olyan módokon, eszközökkel vesz részt a kapcsolat érzelmi részében, ahogyan azt ő hiszi, ahogyan a nő szokott, és erre alapoz
• a nő azt szokta meg, hogy neki nincs véleménye, mások mindig jobban tudják, főleg a férfiak, hát akkor majd ezt is jobban fogják (Ilyen gyakrabban fordul elő, mint hiszed.)
• a nő azt tanulta otthon még az édesanyjától, hogy a férfiakat jobb hagyni, hogy a maguk módján küzdjenek meg a problémáikkal, jobb abba nem beleszólni – ami magában megint nem nagy baj. A probléma ilyenkor csak az, hogy ez a gond nem csak a pasié, hanem közös, tehát úgy is kéne megoldani. Közösen. 
• és még lehetne sorolni.

És akkor ott a férfi, aki nem azért nem akarja megoldani a dolgot, mert nem érdekli, hanem sokszor inkább azért, mert nem érti, hogy

• mit akar a nő igazából
• hogyan akarja a nő igazából – kap egy rakás, számára tök ellentétes üzenetet a nőtől, amit ő simán következetlenségnek, férfira lefordítva “hisztinek” értékel
• a végén pedig már azt sem, hogy hová keveredett…

Így aztán hagyja. Kivonul a szituból, oldja meg a csaj, majd ő is visszatér, ha elcsitult a vihar – pedig a vihar ereje csak nő. 

Miért nem jön össze nekem a szerelem? – A valódi okok

A valósi okok persze ezerfélék lehetnek, mert mi is ezerfélék vagyunk. De van egy jól kirajzolható minta, ami rendre visszatér az ilyen problémás kapcsolatokban: 

méricskélünk. 

Mennyit vagyunk hajlandóak betolni egy kapcsolatba? Időben, pénzben, érzelmileg? 

Igen, jogos a dolog, hogy kölcsönösségi alapon kell, hogy működjön egy kapcsolat. Egész egyszerűen van egy evolúciós parancsunk az agyunkban, ami folyamatosan azt kattogja, hogy a kapcsolatainknak azon a téren is egyensúlyban kell lennie, hogy ki mennyit fektet bele. De az evolúciós programunk a túlélés miatt jött létre, lényegében ez tette lehetővé, hogy társas lények legyünk, emiatt alakult ki a beszéd, az együttműködés, a közös munka. Ez az elv pedig nem más, mint a kölcsönösség elve. (Akit bővebben is érdekel, olvassa el Robert Cialdini: A hatás című könyvét.) 

A kölcsönösség elve ugyanis azt mondja ki, hogy pillanatnyi előnyömről képes vagyok más javára lemondani bizonyos helyzetekben azért, hogy amikor majd én leszek kevésbé előnyös helyzetben, akkor biztos lehessek benne, hogy visszakapom majd ezt a segítséget. Ha jobban belegondolsz, ez az elv tette lehetővé, hogy képesek legyünk gondoskodni egymásról, hogy bizalmat érezzünk egymás iránt. Hiszen az állatvilágban sokkal ésszerűbb az életben maradás szempontjából, ha minden megtalált bogyót én eszem meg, és eszembe sem jut megosztani a társammal. Ha azonban mégis megtettem, akkor lehet, hogy mind a ketten éhesek vagyunk ugyan még mindig, de mindketten életben is maradtunk. Ezért joggal várhattam el azt a társamtól, hogy amikor éppen tombolt a hóvihar, akkor megossza velem a mamutbőrét, és akkor egyikünk sem fagyott halálra. 

Ugyanez a kölcsönösség érzelmi oldalról él, és kell is, hogy éljen egy párkapcsolatban is. Ezért van az, hogy baromi hiányérzetünk van, ha úgy gondoljuk, hogy mindig csak mi fektetünk energiát a kapcsolatunkba, a másik fél meg nem. (És ne higgyük azt, hogy ilyen féloldalas érzése csak a nőknek van!!!)

Egy nagy baki azonban itt is van: a kölcsönösség nem a méricskélést jelenti, hanem a viszonzást. 

Vagyis nem arról van szó, hogy patikamérlegen kéne súlyozni, ki mennyit is tett bele a kapcsolatba, hanem csak annyit kéne látni és érezni a feleknek, hogy mind a ketten dolgoznak a kapcsolaton – és ezért az működik. Nem a mennyiségen van tehát a hangsúly, hanem azon, hogy legyen kölcsönösség, hogy legyen közös munka a kapcsolaton/kapcsolatban. 

A legeslegnagyobb baki pedig szerintem az, amikor én eldöntöm, hogy szerintem a másiknak mit kéne csinálnia és hogyan a kapcsolat érdekében. Holott lehet, hogy a másik úgy érzi, a maga keretei között, a maga eszközeivel ő is mindent megtett, ami tőle telhető. 

Fotó: stocksnap.io/Zoe Magee

Mikor jöhet össze nekem a szerelem? 

Ebből következően akkor jöhet össze a szerelem bárkinek is, ha

• igenis dolgozik a kapcsolaton – ez szerintem azt jelenti igazából, hogy nem azt várom, hogy a másik változzon meg az én kedvemért, hanem azt, hogy mind a ketten hajlandóak vagyunk változni egymás kedvéért. Nem, nem áldozatot kell hozni, nem, nem kell lemondani önmagunkról! Szerintem azt épeszű ember nem várja el a párjától. Inkább arról, hogy hagyjuk, hogy megszülessen egy új “lény”. Hogy a Te + Én együtt MI lehessen – ami egy új identitás. 
• tudnia kell, hogy a másik számára mi ad érzelmi biztonságot – lehet, hogy elég annyi, hogy esténként együtt vacsorázunk, és beszélgetünk. Másnak az, hogy közösen szerzünk élményeket, valamit csinálunk együtt. Megint másnak az, hogy összebújunk, vagy éppen az, hogy teret enged neki a másik, és elmehet a haverokkal sörözni, vagy a barátnőkkel cukrászdázni. Vagy éppen a személyes gondoskodást igényli. Netán azt, hogy meleg kuckó fogadja a meló után otthon, ahol kikapcsolhat, és a kabátjával levethet minden marhaságot is, ami aznap érte. Mondom, ezerfélék vagyunk, ezért tessék abba energiát és időt fektetni, hogy megismerjük egymást és egymás igényeit. 
• a legfontosabb valutával fizetünk a másiknak a belénk fektetett energiájáért: a figyelmünkkel. A csak neki szentelt időnknél többet nem tudunk senkinek sem adni. Mert akkor tudja, hogy csak rá figyelünk, ő van nekünk, és senki más, ez az idő csak az övé – márpedig időt nem tudunk venni, abból nem lesz több. Az a legdrágább tulajdonunk. Ha ezt adjuk a társunknak osztatlanul, akkor összejön a szerelem. Bárkinek. 

Csók és csoki! 

🙂 Csilla 🙂 

U.I.: mielőtt valaki azt mondaná, milyen alapon osztom itt az észt… Egyrészt azon az alapon, hogy pénzügyi coach vagyok, és az ügyfeleim szinte kizárólag nők.

Másrészt azon az alapon, hogy ezen női ügyfeleim kb. 80%-a a második, de legkésőbb a harmadik ülésen az eredetileg pénzügyiként coachingra hozott problémáját saját felismerésből maga strukturálja át párkapcsolati problémává. Tehát van tapasztalatom. 

Harmadrészt azon az alapon, hogy 28 éve vagyok együtt a párommal, idén szeptemberben fogjuk ünnepelni az ezüstlakodalmunkat. Azaz házasságban leéltünk egymás mellett már 25 évet. És ebben a 25-28 évben elég sok minden benne volt. Voltak hullámhegyek-hullámvölgyek. Volt idill, és volt tányércsörgés. De akármi történt is, egyben biztosak voltunk mindketten: hogy a másik szereti, és mindent megoldunk, mindent elérünk, amit célul tűtünk ki magunk elé. Semmit nem tudtam volna elérni, ha ezt a támogatást nem kapom meg a páromtól – és ő nem érzi ugyanúgy, hogy tűzön-vízen át mellette állok. 

Negyedszer azért, mert két hónapnál tovább nem maradtunk volna együtt, ha született volna meg a MI-identitásunk. 

És ötödször azért, mert mi erre és a mi saját személyiségünkre kialakítottunk egy saját rendszert, amiben működni tudunk. Vannak saját szabályaink, amelyek azon alapulnak, hogy mit tud tolerálni a másik a szabadságunkból. Így megvan a szabadságok és szabályok egyensúlya, amelyben pont jó léteznünk, és nem érezzük lemondásnak az életünket. Egyénenként és együtt sem. Hát ezen a rendszeren kell dolgozni! Mert ennek a rendszernek a hajtóanyaga a szerelem. 🙂