Megérdemled, hogy szeressenek?

Minimum a Holdon kellett töltenie az elmúlt napokat annak, aki nem hallott róla, milyen hangon szólta le a minap Bochkor Gábor azokat a nőket, akik egy tartós párkapcsolatban élve arra vetemednek, hogy felszednek néhány, vagy annál valamivel több kilót. Pierce Brosnan feleségének alkatából kiindulva kifejtette, hogy aki ennyire nem ad magára egy párkapcsolatban, az voltaképpen meg sem érdemli, hogy szeressék. Pedig Brosnan épp azt írta a felesége képei alá, hogy ő kövéren is, soványan is szereti a nejét. (Mi meg őt szeretjük, mert nemcsak helyes, hanem cuki, és hűséges is…)

Hogy a derék médiaipari szakmunkás kegyetlenül bunkót és ártalmasat szólt, az nem vitás, nem is ezen szeretnék most pörögni. Már csak azért sem, mert az ilyen szélsőséges vélemények ellenére mostanában szerencsére arrafelé halad a világ, hogy a korábbi évek tökéletességmániáját végre képesek vagyunk bedobni oda, ahová való, és belátni, hogy bárki lehet szép, akkor is, ha nem huszonkét éves és negyven kiló, akkor is, ha kicsit görbe a lába és sosem úgy áll a haja, ahogy szeretné. (Arról, hogy ennek a trendnek hol vannak a határai, és mik a veszélyei, már bőven írtam máshol, ebbe most megint ne menjünk bele.) Már a divatiparban is megjelentek a “nem tökéletes” (ki mondja meg, mi a tökéletes?) modellek, egyre több kampányban szerepel ötvenes, plus size, vagy akár kerekesszékes szépség. Mert igenis, szépek ők is, meg te is, meg én is, meg mi mindannyian.

Ő sem hirdetőoszlop…

De ha már ilyen szépen haladunk a korábban szépséghibának minősített dolgok elfogadása felé, akkor nézzünk még egy kicsit magunkba!

Vajon a belső “hibáinkat” is képesek vagyunk ugyanúgy elfogadni, mint a narancsbőrt, vagy a pluszkilókat?

Oké, ezeket nem lehet látványos tengerparti szelfiken demonstrálni, de tudjuk-e szeretni magunkat akkor is, ha olyan harsány a nevetésünk, hogy két emelettel lejjebb is hallják, ha jó kedvünk van? Ha sokat beszélünk, vagy épp túl keveset? Ha egy partin nem ülünk decensen a sarokban, mint az elváratik egy rendes nőtől, hanem felrobbantjuk a táncparkettet? Ha pocsékul főzünk, és időnként képesek vagyunk a szőkenős sztereotípiák teljes tárházát felvonultatni? Vagy épp, ha magabiztosak vagyunk, elég jól elboldogulunk az életünkben anélkül, hogy egy erős férfikéz irányítgatna és pátyolgatna a hétköznapokban? Netán jobban keresünk az átlagos férfi jövedelemnél? Esetleg inkább visszafogjuk mindenünket, és önmagunk megfeleléskényszeres, kilúgozott változataként igyekszünk az elvárások szerint viselkedni, mert úgy gondoljuk, hogy másként talán nem is érdemeljük meg a szeretetet és a párkapcsolatot? (Hoppá, csak nem visszakanyarodtunk Bochkor Gábor gondolatvilágához?)

Merthogy jó lenne ezekkel a tulajdonságainkkal épp annyira barátságban lenni, mint a pluszkilókkal és egyéb külső tökéletlenségeinkkel.

Bocsi “Bocsi”, de mindenki királylány

Ugyanis mindez épp annyira hozzánk tartozik, mint a narancsbőrünk (sőt!). Ettől vagyunk azok, akik vagyunk, ez adja a személyiségünk fűszerét, savát-borsát.

Persze itt is vannak határok. Bunkók nem vagyunk, másokat nem bántunk, ez alap (a Bochkorhoz hasonló megmondóembereknek sem esszük meg azt a szokásos dumáját, hogy “én ilyen keresetlenül őszinte ember vagyok, mindig megmondom a frankót”). Vannak olyan helyzetek is, amelyekben nem feltétlenül kell kibontakoztatni a személyiségünk minden létező rétegét (állásinterjún, vizsgán a legtöbb esetben nem az eredetiségünkre, hanem a tudásunkra kíváncsiak). De a barátaink, netán a reménybeli szerelmünk társaságában miért kéne szégyenkezni olyasmi miatt, ami senkinek nem árt, legfeljebb csak eltér az átlagtól? Persze azt sem lehet elvárni, hogy a másik mindenképp szeressen. Akármilyenek is vagyunk, nem fog a viselkedésünk mindenkinek rezonálni a vegyértékeire (sőt, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, az sem tetszhet mindenkinek, ha tökéletesen kilúgozzuk a személyiségünket a megfelelés kedvéért). A képlet másik végén egy ember ül, sajátos igényekkel, sérülésekkel, ízléssel, emlékszel? Viszont lesz, akire rezonálni fog, és azzal vibrálni fog a levegő körülöttünk. Mert ő minket fog elfogadni és megszeretni, és nem azt a szerepet, amit a kapcsolat kedvéért hajlandóak voltunk felvenni. És mindenki megérdemli, hogy megtalálja ezt a valakit, és boldogan éljen vele (ugyanúgy, ahogy megérdemlik a ducik, a soványak, a zöld szeműek és a kezelhetetlenül göndör hajúak is…)

Te mit gondolsz? Mondd el a kommentek között, vagy a Facebookon!

Csók & csoki:

Judit