Már napok óta arról folyik a vita a virtuális térben, meg jóval kevésbé intenzíven a politikai térben is, hogy mi a nő dolga. De leginkább is arról, hogy ki mondhatja meg manapság, hogy mi a nő dolga. Megmondhatja ezt egy pasi? Az állam? Az aktuális politika? Vagy erre kizárólag a nőnek van joga, hogy maga döntse el, neki mit jelent nőnek lenni?

Nem, ne ijedj meg, nem szállok be a vitába! De coach vagyok, ezért az a dolgom, hogy adjak néhány új szempontot, hátha akkor mindenkinek tisztul egy kicsit a kép. 

Mi a nő dolga? – Ki mondja ezt meg? 

Lassan úgy vagyunk a nőiséggel, mint a gyerekneveléssel, a focival, meg mások pénzügyeivel: mindenki ért hozzá, és jól meg is mondja, hogy szerinte hogyan kéne azt a másiknak jól csinálnia. Még akkor is, ha éppen neki magának köze nincs az egészhez, mert nincs gyereke/életében sem focizott, max annyit tud, hogy a labda, amivel játsszák a játékot, gömbölyű/neki sincs pénze, csak temérdek jótanácsa/vagy most éppen nem nő, de jobban tudja. 

Véleménye természetesen mindenkinek lehet. Még azzal sincsen bajom, hogy ennek hangot is ad. 

Két dologgal azonban nagyon bajom van, és ez vonatkozik a politikusokra is, meg az internet népére is, valamit a pro és kontra táborokra is: 

1. sok mindenről lövésük sincs a megmondóknak, mégis olyan kategórikus véleményt formálnak, hogy az felér egy kirekesztéssel
2. ennek következtében (mivel nincs meg sok info, ami árnyalná a képet) nem is bonyolítják túl a véleményüket, azaz faékegyszerűséggel alkotnak véleményt egy hihetetlenül bonyolult problémáról – ami annyira szálkás lesz így, hogy az már utasításszámba megy. (És bocs, de azt sok nő ma már nehezen tűri. Na, ezért a felháborodás.) 

Ha ilyen emberek a hangadók egy ilyen jelentős kérdésben a közvélemény formálásában, akkor az gáz. 

Félreértés ne essék: az ellentáborban ugyanez megy. A faékegyszerűségű “Az asszony helye a konyhában és a gyerek mellett van!” gondolatokra ugyanolyan faékegyszerűséggel érkezik is a válasz, hogy “Undorító, ocsmány, macsó f@szok vagytok, ha csak ennyire becsülitek a nőket!” És erre nem lehet mentség az az álláspont, hogy “De hát ezek olyan egyszerű gyökerek, hogy csak ilyen egyszerűen lehet velük beszélni, akkor talán megértik…” 

Mert nem fogja megérteni. 

Mert ezt ő ugyanúgy támadásnak fogja venni, ahogyan a nők jó része is annak érezte nem egy politikus és ismert ember véleményét a ssaját női mivolta ellen. 

Mi a nő dolga? – Mikor, kedves? 

Forrás: womenunlimitedwolrdwide.com

Nagyon szép a gondolat, hogy a nő dolga a gyereknevelés, meg a háztartás, vagyis a családról való gondoskodás. Ez évszázadokig nagyon jól is működött. Csak valami már megint kimaradt…

A régi szép időkben, amikor még minden nő tudta, hogy az ő birodalma a konyháig, max a konyhakertig terjed, sem így működött ám a dolog! Ez csak egy hülye paraszti idill utáni romantikus vágy, annak viszont makacs, mert generációk óta tartja magát a fejekben. Sokszor még a nőkében is. 

A pénzügyi coach (köz)beszól: 

 

Ha jobban megnézzük a “Az anyja csak maradjon otthon a gyerekkel minimum három éves koráig!” szólam igazából csak 1968-tól kezdett el gyökeret verni a fejekben. Addig senkinek eszébe nem jutott ezt általános normává emelni, mert egyszerűen nem így éltek az emberek. (Erről bővebben alább.) Vagyis az, amit most elvárásként számon kérnek a nőkön, gyakorlatilag 50 évvel ezelőtt ismeretlen gondolat volt! Szóval ha létezett már valaha fals hivatkozás, mint az, hogy évezredek óta az a női létezés meghatározója és legmagasabb minősége, mint kizárólag az anyaság, akkor ez az! 

Ha valakinek még élnek a dédszülei, akik tudnak nekik mesélni, hogy az ő szüleik, nagyszüleik hogyan éltek, akkor meglepő dolgokat fognak majd mondani neki: 

• a túlélés, fennmaradás záloga az volt, hogy a férfi és a nő, még ha nem is szerelemből házasodtak össze, de a család meg- és fennmaradása érdekében együttműködtek. Ez nemcsak azzal járt ám, hogy a hagyományos női-férfi sztereotípiák mentén felosztották egymás között a feladatokat, hanem azzal is, hogy mindenki azt csinálta, amihez jobban értett. Nem volt kizárt, hogy a vályogvetők vagy éppen a szénégetők között (amik hagyományosan férfimelók voltak), rendszeresen láttak nőket is dolgozni – ugyanazt a munkát (is) elvégezve, mint a férfiak. (Meg mellette főztek is a dolgozó emberekre.) Ha a nőnek jobban ment a vályogvetés, akkor ő csinálta, a pasi meg a földeken dolgozott. És kész. Vagyis már akkor sem csak a család ellátása volt a nők dolga. 
• szintén az együttműködés része volt a közösen végzett munka – ami nem a hagyományos női szerephez, a család megtartásához, hanem éppen a hagyományos férfi szerephez, a család fenntartásához kötődött. Vagyis a nő ugyanúgy kiment hajnalban dolgozni, kapálni, aratni, stb. a földre, mint a párja. Ő is hozzájárult már akkor is a család bevételeihez. Ja, hogy ez nem volt kimutatható, mert nem az ő nevére érkezett a számlájára? Hát, Istenem. Attól az még családfenntartó meló volt, ahogyan az is, hogy minden hajnalban megfejte a Riskát, aztán reggelente eladta a tejet a piacon. Szóval már régen sem csak a konyha meg a gyereknevelés volt a nő dolga.
• a szerényebb életkörülmények, vagy a kifejezett szegénység még több, még nagyobb, még átfogóbb együttműködésre is rávette az embereket – a nagycsaládra mindig számíthattak a nők. Ennek nemcsak azért volt jelentősége, mert így minden pénzkereső munkát el lehetett végezni, hiszen mindig volt, aki ellátta a gyerekeket (és nem mindig a szülőanyjuk volt az, hanem nagymama, nagynéni, sógornő, komaasszony, ángyika, a gyerekek közül sokszor a legnagyobb lánytestvér, vagy ha már végképp nem maradt senki, akkor bizony a szomszédban lakó legnagyobb lány!). Vagyis egyáltalán nem volt ismeretlen fogalom akkoriban sem, hogy a gyerekkel három éves koráig nem marad bezárva az anyja. Mindenki segített mindenkinek a munkában – és otthon. A nők egy kiterjedt kapcsolati hálóra számíthattak is ezen a téren, és ez nagy biztonságot adott nekik is, de a gyerekeiknek is. 
• a nagyobb pénzösszegekről lehet, hogy a férfi mondta ki az utolsó szót, de a döntés előtt bizony az asszonyok is bőven beleszóltak a dologba, és elmondták a véleményüket. És ezt büntetlenül meg is tehették. Egyrészt azért, mert anno még adtak hozományt a menyasszonnyal – vagyis sok esetben a nő biztosította a származási családja révén a biztos alapokat az életkezdéshez. Másrészt pedig azért, mert régen még létezett a tisztes szegénység. Az emberek szegények voltak, de ritkán nyomorogtak. (A nyomor inkább akkor volt jellemző, ha valami nagy csapás érte őket, pl. természeti katasztrófa, ami elvitte a termést, háború dúlt, vagy éppen valamelyik szülő meghalt. De akkor is a nyomor többnyire átmeneti állapot volt.) Hitelbe ugyan lehetett vásárolni, de nagy szégyen volt, ha valaki nem tudott hó végén fizetni, az meg elképzelhetetlen volt, hogy ne akart volna fizetni. A konyhapénz beosztása, a boltossal való alkudozás, a tartozások kezelése, a hitelezőkkel való tárgyalás (boltossal) viszont az aszzony dolga volt – vagyis őt nagyon is közvetlenül érintették a férje nagyobb léptékű döntései, mert ő viselte a mindennapokban a következményeit. Elképzelhetetlen volt, hogy valamilyen formában ne lett volna befolyása a nőnek is a férje döntéseire, hogy valamilyen szinten ne közös lett volna a döntés a pénzről – aminek megszerzésében nem mellesleg az asszony éppúgy részt vett, mint a férje. (Ld. a második pontot.) 

A pénzügyi coach (köz)beszól: 

 

Nem véletlenül alakult ki anno a mondás, hogy “Szegény vagyok, de tisztességes.” Vagyis szegény vagyok, de hosszú távon nem maradok adósa senkinek. Ma már egészen más értelemben használják ezt a szólást, mert nem arra vonatkozik, hogy adunk arra, hogy szerényen, de hosszabb távú tartozások nélkül éljünk, hanem arra, hogy gyűlöljük a gazdagokat, és felmentést adunk magunknak a sikertelenségeinkre azzal, hogy de legalább nem mutyiból, csalásból szedjük össze a pénzünket, mint a gazdagok. 

Szóval O.K., régen is megvolt, hogy mi a nő, és mi a pasi dolga. Csak éppen korántsem az, amit ma hisznek róla a véleményüket oly hangosan képviselő jóemberek. Az a fajta nő, akiről ők ma beszélnek, általánosan sosem létezett. 

Mi a nő dolga?  – Miért nem működik ez még ma is? 

Hát, azzal lenne talán manapság a legkevesebb baj, hogy a nő és a férfi együttműködjön. (Bár ez sem megy mindig könnyen.) 

Azzal viszont már nagyobb probléma van, hogy a családfenntartáshoz ugyanúgy hozzá kell járulnia, mint régen is (rémlik, ugye, valami a kétkeresős családmodellről???), csak éppen ehhez a nőnek nincs semmilyen segítsége…

1. A családok atomizálódtak – már nincs meg a nőket körülvevő kapcsolati háló. Már nem számíthat a nagyira, mert lehet, hogy az ország másik végén lakik, a szomszédra meg végképp. Helyette ott van éppen a bölcsi, de vagy nincs hely, vagy megfizethetetlenül drága, vagy kap a fejére a nő szinte a komplett környezetétől, hogy hogy merészeli a három évesnél fiatalabb gyerekét elszakítani magától…
2. A családok egy része nincs is – még súlyosabb a helyzet, ha a hagyományos értelemben vett család (apu, anyu, gyerekek) sem léteznek már, legalábbis nem együttélő felek közösségeként. Mert esetleg a szülők elváltak. És a férj nem tud/nem mer/nem akar részt venni a család életében, legalábbis nem olyan aktívan, mint korábban, meg egyébként is, mi köze neki ahhoz, hogy az exe mikor dolgozik, oldja meg, stb. Persze van az a lehetőség is, amikor anyuka nem hajlandó az exférjét a gyerekeinek a közelébe sem engedni, de ez minden szempontból vétkes pazarlás. Egyrészt a gyerek érzelmeit, kötődési igényeit sem veszi figyelembe ilyenkor az anyuka, másrészt a jelen cikkben tárgyaltak okán is maga alatt vágja így a fát. (Bocs, de az szerintem nem opció, hogy “Azért sem, majd én megmutatom, hogy szuperanyu vagyok, és megoldom egyedül!” Ez nem büszkeség, meg erősség, hanem konok, makacs ostobaság, és a gyerekemmel szembeni totális figyelmetlenség.) 
3. A családok egy része van is, meg nincs is – mert együttélnek ugyan, de nem egymással, hanem csak egy fedél alatt. Ez az az eset, amikor az együttműködés már csak rutinszerű, mindennapos dolgokra korlátozódik, pl. arra, hogy “Emeld már fel a lábad, hogy legalább ki tudjak porszívózni alatta!” Nincsenek közös döntések, feladatmegosztások, már beszélgetések sem nagyon, mert mindenki elfoglalt és fáradt – vagy csak az egyik fél. És őszintén szólva, mióta családokkal dolgozom, még nem láttam olyat, hogy este a nő mondta volna azt rendszeresen, hogy “Hagyjatok már békén, hadd legyek nyugiba, ne nyaggasson már senki a nyűgjeivel, meg a problémáival, ne szóljon hozzám senki!” 
4. A családok előtt nincsen perspektíva – pénzügyi coachként sokszor találkozom azzal, hogy egy párkapcsolat azért jut kátyúba, mert a felek nem érzik azt, hogy lenne jövő. Ők ezt kiszámítható jövőnek nevezik, de ilyenkor megnyugtatom őket, hogy ha ilyesmit nem látnak a horizontjukon, az nem az ő hibájuk, mert ez az, ami soha a büdös életben, mióta ember él ezen a Földön, még nem létezett. A jövőt nem lehet kiszámítani. Ha lehetne, akkor mindenkiben lenne beépített kristálygömb. Jó hír viszont, hogy kiszámítani nem lehet ugyan, de megtervezni annál inkább! Ehhez viszont nem vagyunk szokva. Régebben ugyanis valóban sokkal állandóbb volt az élet (teljesen akkor sem, de azért a mainál sokkal inkább). A társadalmi mobilitás szinte kizárt volt, vagyis ha földművesnek születtem, lehetett tudni, hogy valószínűleg már a szépapám is az volt, és az én dédunokám is az lesz. És mivel sokáig dívott a röghöz kötés szokása is, hát a földrajzi mobilitás sem nagyon barmolt bele az állandóságérzetbe. Minderre ráerősítettek a törvények, a családi szokások, a kis, zárt közösségek hagyományai, a kultúra… szinte minden állandónak tűnt, és erre lehetett alapozni is. Na, ez a fajta biztonságérzet ma már semmivé lett. Akkor, amikor pl. az adótörvényeink nem tartanak ki sokszor egy évig sem, mert a már megkezdett adóév közben módosítanak rajta; akkor, amikor bármikor kirúghatnak az állásomból, vagy megszűnhet alólam a komplett munkahely; amikor a pénz értéke úgy romlik (legalábbis a mindennapos fogyasztási cikkek körében), hogy a bankban sem tudom megőrizni az értékét, mert a kamat még éppenhogy nem fordult át negatívba… – na, akkor próbáljon meg valaki olyan hosszú távú, legalább 18-25 éves vállalkozásban gondolkodni, mint a család! (És akkor még csak a dolog pénzügyi részével példálóztam, a társadalmi, érzelmi részét nem is emlegettem!) 
5. A nőkről rossz a vélemény – mindegy, mit csinálnak, nem tudnak semmit úgy csinálni, hogy a környezetük egy része nagyobb számosságban meg ne szólja őket. Ha nem marad otthon a gyerekkel 3 éves koráig, holott a GYES az éhenhalásra sem elég még családi pótlékkal és adókedvezménnyel együtt sem, akkor az a baj. Ha csak a GYES-re alapoz, akkor hogy lehet ilyen felelőtlenül gyereket vállalni??? Ha többet keres, mint a férje, akkor karrierista. (Pedig lehet, hogy az éppen kirúgott férje helyett most átmenetileg ő a családfenntartó.) Ha kevesebbet keres, akkor nem járul hozzá ereje szerint a családi költségvetéshez. (Ilyen esetem volt a szakmai praxisomban, azért merem leírni!) Ha nem szül 4-5 gyereket, akkor nem teljesíti a haza iránti kötelességét. Ha mégis szül ennyit, akkor potyaleső, és arra számít, hogy majd mások adójából nevelheti fel a gyerekeit. Szóval szép ez a gondolat, hogy mi a nő dolga, de akkor abban is meg kéne már végre állapodni közösen, hogy tényleg mi a nő dolga. Valami konszezusos alapon. Mert ez a “ha van rajta sapka, ha nincs rajta sapka” szitu eléggé csiki-csuki állapot ahhoz, hogy bármelyik nő azt mondja: “Belőlem ne csináljon senki marhát, de főleg ne tenyészkancát, sz@rok bele az egészbe, nem lesz gyerekem, én nem vagyok hajlandó miatta és miattatok megőrülni!”

Ha egyszer az életben egy felelős politikus venné magának a fáradságot, hogy végignyálazza ezt az 5 pontot, akkor már nagyjából tudná is, hogy mi az, amivel elősegítehetné, hogy a nők boldogan szüljenek legalább egy futsaal-csapatra valót, ha már nem is jön össze a focicsapat. (Talán, ha focis példákat használok, nagyobb kedvet kapnak az olvasáshoz…)

1. Bölcsiket kéne létrehozni – nemcsak kormányprogram szintjén, hanem a valóságban is. Tudom, a papír sok mindent elbír, de a papírbölcsi nem tartós, na! Ja, és amíg mégsem képes az állam a megfelelő számú és szakmai színvonalon működő bölcsiket megépíteni és működtetni, addig nem biztos, hogy jó ötlet kinyírni a családi napköziket és a magánovikat, -bölcsiket. Csak mondom.
2. A családok egyben tartása, a gyerekvállalási kedv fokozása nem adópolitikai, sokkal inkább foglalkoztatáspolitikai kérdés – kezdve onnan, hogy törvények tömkelegének megváltoztatásával kéne hozzájárulni a munkahelyek teremtéséhez (nem csak adókedvezményekkel a multiknak, hanem sokkal inkább a multiknál jóval nagyobb számosságú munkahelyet adó kisvállalkozások alapításának és működésének megkönnyítésével), egészen odáig, hogy a nők számára legyenek atipikus foglalkoztatási formák (pl. távmunka, részmunkaidő, stb.)
3. Olyan gazdasági teljesítmény, ami a hatékonyságon alapul, és nem a teljes foglalkoztatottság erőltetésén – félreértés ne essék: semmi bajom nincs azzal, hogy mindenkinek legyen munkahelye, és vele keresete! A bajom azzal van, hogy én ezt nem úgy képzelem el, hogy ezt segédmunkásmelókkal kéne elérni, mert abból az életben nem lesz stabil és erős gazdasági teljesítmény. (Hogy, öreg, az informatika meg a nanotechnológia korában???) Ha azonban kicsit felnéznénk a köldökünk bámulásából, és elkezdenénk kitalálni Magyarországot, hogy a láthatáron már megjelent új iparágak közül melyiket lehetne kicsiny hazánkba befogadni, és erre az oktatáson keresztül kiképezni a népet (ld. a következő pontot), akkor lenne gazdasági teljesítmény is, meg munkahely is. Mielőtt valaki azt mondja, hogy belelóg a kezem a bilibe: ezt valaki már megcsinálta, nem is olyan régen. Úgy hívják, Bill Clinton. Ő akkor az informatikára fogadott, és elkezdte a sulikba is bevezettetni a netet, meg a száloptikás vezetékeket lefektetni, az ezzel foglalkozó cégeket támogatni, stb. A nagy gazdasági világválság óta ő volt az első, és a mai napig egyetlen amerikai elnök, aki az USA költségvetését szufficitessé tette, azaz pozitív egyenleggel zárta. (De érdemes lenne pl. Izlandot is egy kicsit közelebbről megnézni, hogy a nagy banki összeomlás után mi történt ott.) 
4. Az oktatás megreformálása – és bocsánat, de nem visszafelé szeretnénk utazni az időben, hanem előre haladni, akkor talán nem akarna szinte minden fiatal külföldön tanulni, aztán meg ott is maradni. Az oktatás minden szülő számára fontos, mert azt azért a legtöbb szülő tudja (igen, az anyák is), hogy ha a gyerek magasabb szinten tanulhat, mint ahogyan az anyja és apja tette/tehette, akkor a gyerekre jobb élet vár. És ki ne akarna jobb életet a gyerekének, mint neki magának van? Komolyan mondom, hallottam már olyan szülői megfontolást, hogy “Mire szüljek gyereket? Erre a világra?” – és az indokok felsorolásakor előkelő helyen szerepelt a személyiségromboló, a kor színvonalával, és a munkaerőpiaci elvárásokkal abszolú szembemenő oktatás minősége.
5. A közbeszéd alakítása a nőkről – hát, azt hiszem, ezt fölösleges tovább ragoznom. 

Hát, ennyi. 

Tudom, kicsit messzire jutottunk onnan, hogy ki szerint mi lenne a nő dolga. De még egyszer mondom: a probléma bonyolult. Úgyhogy ne akarjon rá senki faékegyszerűségű megoldást találni. Mert ez kétélű fegyver: én is mondhatom azt az utolsó 5 pontom alapján, hogy kedves politikusok és egyéb közéleti szereplők, először sörpörjetek már kicsit a saját házatok táján, mert én is meg tudom ám mondani, hogy szerintem mi lenne a dolgotok. Nő létemre. És b@sszus, még mindannyian jól is járnánk vele! 

Csók & csoki! 

🙂 Csilla 🙂