Nem tehetek róla, a szombati tehetségkutató műsor után az jutott eszembe, hogy fiatalságfétisben szenvedő világunkban mégiscsak vannak olyan esetek, amikor valakit csak azért küldenek haza, mert fiatal. Én meg nem értem, hogy miért.
Fiatal vagy? Menj játszani!
Lényegében ezt mondta szombaton Nagy Lora Szonjának az egyik zsűritag. (Bocs, ő azt mondta, hogy “Menj haza, és legyél gyerek!”, de szerintem ez ugyanazt jelenti.) Tegyem hozzá, ez után a teljesítmény után:
Amiért én ezt nem értem:
elvileg ugyanazok a szabályok vonatkoznak minden versenyzőre – akár fiatal, akár idősebb. És nem tudok róla, hogy a szabályok között létezne olyan, hogy két versenyző kötül annak a javára kellene dönteni hasonló produkciók esetén, akik idősebbek. Vagyis elvileg nem lenne szabad, hogy bármi más is számítson, mint
a teljesítmény.
És csak úgy mellesleg jegyzem meg, ugyanez a kislány 10 évesen az élő show-ig is úgy versenyzett, hogy nála zömében idősebbekkel kellett összemérnie magát – érdekes módon akkor a zsűrit akkor nem zavarta a kislány életkora.
Vagyis az, amikor valakinek egyéb érve nem marad egy teljesítmény értékelése kapcsán, mint az, hogy “Gyerek vagy még, Neked lesz még ezer lehetőséged, ezeknek a felnőtteknek meg lehet, hogy csak ez az egy dobásuk van, hát hagyd meg nekik!”, az véleményem szerint nem értékelés, hanem
kifogás.
Az mindig könnyebben akad ugyanis, mint korrekt, megalapozott vélemény. (És itt a korrekt és megalapozott szavakon van a hangsúly.)
A kifogás egy veszélyes dolog.
A kifogás ugyanis egy felmentés. Felmentés a középszerűnek, netán a rossz színvonalúnak, rossz minőségűnek – éppen a kiválóval szemben.
Fotó: Nagy Lora Szonja Facebook-oldala
Nem, nem féltem az ilyen kifogásoktól Szonját. Nemcsak azért, mert addig, amíg eljutott az ötszörös(!) világbajnoki arany, egyszeres világbajnoki ezüst, és többszörös Európa-kupa győztes címekig, egészen biztosan érték csalódások, kudarcok is, vagyis megtanulta azt is elviselni, átlépni, abból “feltámadni”. Attól viszont féltem mindnyájunkat, hogy a középszert mentegető kifogások visszahúznak minket. Ha ez a norma, a követendő, hogy ez is elég, akkor gáz van. Ez a bajom nekem.
Fiatal vagy? Menj játszani!
És még egy nagy bajom van. Ez a negédes gondoskodásba csomagolt álságosság. Miért akarja a zsűri megmenteni Szonját a tánctól, a versenyzéstől, amit csak úgy mellesleg imád? Nem, nem azért mondom ezt, mert Szonja ezt nyilatkozta. Hanem azért, mert a Magyar Látványtáncszövetség magyar bajnokságán láttam Szonját táncolni. Toronymagasan verte a mezőnyt, de nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy ez a kislány boldog volt a tánctéren. Ahogyan a férjem mondta, mikor mondtam neki, hogy látta már ő is Szonját versenyen. “Ja, tudom, ez az a kislány, akinek még a szeme is nevet, amikor táncol!”
Miért akarja a zsűri álságos érvekkel megmenteni Szonja boldog gyerekkorát, amikor Szonja gyerekkora így boldog??? Vagy csak van egy középszerű sztereotípia a zsűritagok fejében arról, hogy milyen lehet egy gyerek boldog gyerekkora, és mivel Szonja ennek nem felel meg, hát menjen haza játszani, mert olyan hihetetlen, hogy ez így is lehet neki boldogság?
Fiatal vagy? Nem vagy hiteles!
Hát ez a lényegi indok. És ezzel nemcsak Szonja találja szembe magát.
Hanem minden pályakezdő is. Minden tanácsadó, vagy éppen coach munkakörben dolgozó, vagy mindenki, aki szakértője a területének. Nehezen hiszik el róla, hogy ért is ahhoz, amit csinál, csak mert fiatal. Mert hiányzik a tapasztalat.
De lehet, hogy van mögötte gyakorlás (mint pl. Szonjánál) – és lehet, hogy valaki már ilyen fiatalon is gyakorolt már annyit, mint más egész pályája során a nyugdíjig. Mert érdekli, mert a munkája a hobbija, hát csinálja, tanulja, gyakorolja, amikor csak tudja.
Lehet, hogy van mögötte saját szemlélet, kreatív gondolkodás. Ötletek akkor születnek, pláne nagy ötletek, ha nem köt gúzsba a napi rutin. Amikor még látjuk a fától az erdőt. Ezt is lehet tanulni, de egy érdeklődő, “tapasztalatlan” fiatal friss szemmel lehet, hogy azt is észreveszi, amit a rutinos öreg rókák már akkor sem, ha neonreklám villogna a vizsgált jelenség fölött.
Lehet, hogy van mögötte empátia. Ezért lehetséges, hogy sok fiatal, még nem túlzottan gyakorlott coach, pedagógus lehet olyan sikeres, hogy a tanítványaik, az ügyfeleik rajonganak értük. Mert más a gondolkodásuk, és ez lenyűgöző. Mert jól tudnak kérdezni, és ez manapság nem gyakori jelenség. Mert értő figyelmet tudnak adni másoknak, ami megint csak nem sokszor fordul elő mostanság.
Szóval nem biztos, hogy az idősebb kor minden esetben garancia arra, hogy megbízhatóbb, nagyobb tudású, jobb képességű valaki.
Szerintem Te is voltál fiatal 🙂 vagy még mindig az vagy. Veled is előfordult már, hogy a fiatalságod okán “hazaküldtek játszani”?
Írd meg a Te történetedet kommentben!
Csók & csoki!
🙂 Csilla 🙂
Drága Anita!
Pontosan tudom, mennyi energiát teszel abba, hogy a négy gyereked boldog gyerekkort mondhasson magáénak (ha messziről is, de azért figyelem a ténykedésed ám!), és látom, hogy a gyerekeid úgy okosodnak, ügyesednek, hogy élményeket kapnak – űgy érzik, azzal, hogy tanulnak, olyasvalamit csinálnak, amit szeretnek. 🙂 Így észre sem veszik, hogy tanulnak. Csak megy nekik, és kész.
Én ugyanezt látom Szonján is, de más kisgyerekeken is, akik az interneten mutatják meg, mire képesek: némelyikük iskolákat épít a harmadik világban, hogy az ottani gyerekek is hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amihez ő is, és ezzel többet tett az ottani gyerekekért, mint sok felnőtt, némelyikük a TEDx-en tart előadást arról, hogy miért is kellene a felnőtteknek a gyerekekre bízniuk a világ problémáinak megoldását, némelyik meg Nobel-békedíjat kap 15 évesen, mert kiáll a lányok oktatásának ügyéért a muzulmán világban, és ugyanezzel a lendülettel még a terrorizmus ellen is harcol…
És ezt nem azért csinálják, mert valaki zseniképzőben erre nevelte őket, hanem azért, mert élvezik.
Szóval nem kéne annyira félni a gyerekeinktől – még akkor sem, ha a végén kiderülne, hogy okosabbak nálunk, felnőtteknél. Ezért nem szabad őket játszani küldeni egy álságos jóságos szülői álláspontból, mert így ki tudja, mitől fosztjuk meg a gyereket – az egész világot.
Szerintem.
Nem láttam a műsort, mert 10 éve nincs tévénk, de Szonja produkcióját több olyan ismerősöm osztotta, akinek adok a véleményére, így azt megnéztem, és gratulálok a nagyszerű előadásért.
Azt azért szeretném megjegyezni, hogy vezető gyerekpszichológusaink is nagyon sokat tettek azért, hogy a sztereotípia ennyire gyökeret eresszen a gondolkodásban. Miszerint egy gyerek akkor boldog, ha csak játszik. Ez a gondolat már régen sok szempontból hamisan cseng számomra, de megfogalmazni azóta tudom, mióta hallottam André Stern előadását. André szerint ugyanis minden játék, amit a gyermek lelkesedéssel művel (amivel persze nem ártok másnak, és nem korlátozok másokat a szabadságukban). Tehát rendben van, ha pl. egy négyéves a saját kedvére olvas, és az is, hogy Szonja így táncol, hiszen messziről látszik, hogy imádja, senki nem kényszeríti semmire.
A vezető gyerekpszichológiában úgy érzem, összemosnak dolgokat: azt, amire kényszerítik a gyereket (iskolarendszer, szülő, stb.) azzal, amit saját maga választ és akár felnőtteket is megszégyenítő energiát, munkát tesz bele. Míg az előző rombol, a másik szerintem maga az élet. 🙂
Négy szabadon tanuló gyermek édesanyjaként tudnék történeketeket mesélni, hogy milyen dolgokba képesek belemerülni a gyerekek, de ők még egyelőre a kicsi és / vagy szakmai közeget keresik a bemutatkozásra (helyi amatőr írók felolvasó estje a könyvtárban, saját szerzemények bemutatása zeneiskolai hangversenyen). De aki nem él ebben, annak lehet, hogy félelmetesnek tűnhet, hogy egy 10 éves gyerek hetekig dolgozik egy öt perces zenekari mű összeállításán, de ha nem szeretné, vagy én kötelezném rá, egész biztosan nem csinálná.