Anyukád, mert azt verte Beléd, hogy egy asszony köténye sok mindent eltakar?
Apukád, mert sosem szeretett igazán?
A párod, mert nem méltányolja semmilyen igyekezetedet?
Vagy csak egyszerűen megszoktad, hogy egy nőnek lételeme az önmarcang, és tudat alatt már Te szabotálod el minden próbálkozásodat?
Szerintem túl olcsó lenne bármelyik verzió. Az önfelmentés is, meg az ujjal mutogatás is. Ennél a dolog összetettebb, a megoldás meg egyszerűbb.
A XXI. század már csak olyan, hogy egy csomó minden van benne, amihez baromi nehéz alkalmazkodni. Az ok egyszerű: a világ éppen elég sokat változott ahhoz, hogy a régi beidegződések mentén nehéz legyen tartani vele a lépést.
A világ ugyanis változik, benne az emberek már sokkal nehezebben. Ha valaki meg is próbál alkalmazkodni a világhoz, netán olyan életet kialakítani, ami minimum elviselhetővé, de inkább élvezetessé tehetné számára azt, akkor jönnek a rokonok, ismerősök, és már kántálják is, hogy de ezt nem így szoktuk, ez nem járja, és különben is, mit gondolsz Te, hogy így viselkedsz nő létedre?
Alapító tagja vagyok a Magyar Vállalkozónők (MaVan) Egyesületének. Össze nem tudom számolni, hány olyan nővel találkoztam már, hallottam, olvastam a történetét, aki erős családi szembeszélben próbált meg vállalkozni. Szerintem kevés olyan foglalkoztatási forma van, ami ma Magyarországon nőbarátabb és családbarátabb lehetne, mint az önfoglalkoztatás, ergo vállalkozás. Ehhez képest még mindig él a kép sokakban, hogy egy nőnek otthon a helye (a vállalkozással még ez is megvalósítható lenne), de nehogy már kockázatos dologba vágjon, mert az meg már milyen, hogy egy asszony ilyen hiábavalóságokra veri el a konyhapénzt (sic!). Az asszony legyen csak háttérben, és ha már egyszer muszáj dolgozni, mert az egykeresős modell mégsem működik hazánkban, akkor nehogy már előre tolja magát egy vállalkozás kedvéért. Hát mit fognak gondolni a szomszédék? Vállalkozni férfidolog, az rengeteg idő, így vagy kész soha semmivel, a gyerekkel ki fog akkor törődni? Mégis hogy gondoltad Te ezt?
Az már nem probléma valahogy, hogy alkalmazotti állás egy nőnek vagy van, vagy nincs, hogy ott megfeszülhet, akkor is átlagosan 19%-kal kevesebbet keres, mint a hasoló beosztású, képzettségű, gyakorlatú pasi, mert a nő megbízhatatlan munkavállalónak számít (ő az, aki gyakrabban megy el hamarabb, mert szülői van a suliban, bármikor kieshet, mert beteg a gyerek, vagy akár évekre is, ha ne adj Isten, szülni akar – hurrá, máris kedvet csináltunk a népesedéshez és a sokasodáshoz!), és hogy ettől függetlenül a nő az, akin úgyis bepótolja a hiányzást néhány egészséges túlórával, ami amúgy is hallgatólagos (bár tökre törvénytelen) elvárás sok munkáltatónál – ergo alkalmazottként lehet, hogy még kevesebb ideje marad a gyerekeivel, a férjével foglalkozni… – és mert a túlórák kiváló zsarolási eszközök, hiszen ha leépítés van, akkor a nőt hamarabb küldik el, mert úgysem ő a családfenntartó…
Szóval van itt egy kis probléma. Én egyszerűen csak anyaparadoxonnak hívom. (Bár lehetne nőparadoxonnak is hívni, de az anyaként a női lét szinte összes rétegét képviseljük, megéljük már, így az összetettebb helyzet okán ezt jobbnak érzem itt.)
A coach (köz)beszól:
Mielőtt bárki elvakult feminizmussal vádolna, van három megjegyzésem:
szerény véleményem szerint ugyanis létezik pasiparadoxon is, majd egyszer lehet, hogy azt is leírom. A lényeg: a XXI. század a férfiakat is megviseli, tehát őket is lehetne sajnálni, sőt akár támogatni is. Bedő Imre, a Férfiak Klubjának alapítója erre már rá is jött, mi több, el is kezdte segíteni a pasikat – nem kicsit, nagyon, és nem éppenhogy, hanem baromi jól! (Nem mellesleg a Férfiak Klubja oldalát igen sok nő is látogatja, és ez nem véletlen: a férfi egy nőhöz mérten lehet igazán férfi, ahogyan egy nő is egy arra érdemes pasi mellett teljesedhet ki igazán. Úgyhogy ennyit az elvakult, pontosabban a félreértelmezett feminizmusomról.)
aki így látja, amit eddig leírtam, kérem, tartson ki még egy kicsit, és olvassa el a cikket szőröstül-bőröstül, mert a végére meglátja, hogy másfelé fognak kanyarodni a dolgok.
az, hogy ezt leírom, nem női nyavalygás, hanem empírikus megfigyelés, vagyis tapasztalat. Akár saját is. Ergo tény. Azokkal meg felesleges vitatkozni, mert makacs dolgok.
Az anyaparadoxon lényege, hogy mindenkinek van egy képe a fejében arról, hogy milyen egy nő, milyen egy anya. Ezek jobbára közhelyes sztereotípiák mentén írhatóak le. A nő gyengéd, szerető, figyelmes, türelmes, a családjának él (ha van neki – ha nincs, akkor máris sérül a nőisége), szorgalmas, ellátja a családját (ebbe ma már beletartozik az is, hogy ő is dolgozik, pénzt keres, vagyis hozzájárul a család fenntartásához is), gondoskodó, stb. Nem folytatom, gyanítom, bárki tudná még folytatni a sort.
Ehhez képest a XXI. századi életünk (másnéven a világ) ezt már nem nagyon hagyja a nőknek. A nő lenne gyengéd, meg családszerető, de ahhoz az is kellene, hogy legyen egy olyan erős, kitartó, hosszútávú kapcsoaltban gondolkodó pasi, akivel ezen tulajdonságait a nő folyamatosan trenírozni tudná. És bár hajlamos a közvélemény kizárólag a nőket felelőssé tenni a kitolódó családalapításért (a karriervágyat indokként felhozva), a valóság azt mutatja, hogy a családalapítás kitolása legalább annyira igény a pasik részéről is. Ma pl. 75 ezer negyvenes pasi él ebben az országban, akiknek se kutyájuk, se macskájuk, nemhogy feleségük meg gyerekük. És köszönöik szépen, ők nagyon jól elvannak így. És most csak a negyvenesekről beszéltem. A harmincasok között még több van, amit a hagyomány testvérek között is a legszebb kornak tart arra, hogy egy pasi családot alapítson, és nekifogjon a népességi mutatók fellendítésének. (Ennek is megvan a jó oka, és nem a pasik tehetnek róla, de erről majd máskor.)
Szóval van a fejünkben egy kép, hogy milyennek kéne lennie egy nőnek – pláne egy bizonyos életkor után. És ezt a képet lényegében a nők nagy többsége szintén sajátjának vallja. Ők is szeretnének megfelelni ennek a képnek, hiszen olyan erős ez a belénk nevelt elvárás, hogy már vágyunk rá. Ha másért nem, akkor azért, hogy megússzuk a sok beszólást. Bár ennél a dolog sokkal mélyebb, hiszen többnyire dolgoznak az ösztönök is (az anyai ösztön működik ám a gyerekvállalás ösztönének szintjén is!).
Ehhez képest itt vannak a körülmények, amelyek szinte mind külsők, és nem engedik nekünk, hogy ilyenek legyünk:
Az anyaparadoxon lényege, hogy az a kép, ami rólunk bennünk él összeütközésbe kerül azzal, ami van. A fenti gátló körülmények okán ugyanis egy egészen másik irányba megyünk el, mint amit “normálisnak” hiszünk:
Azzal most ne foglalkozzunk, hogy ezek az elvárások irreálisak-e vagy sem. (Ki melyiknek érzi.) Most mást nézzünk meg. Azt, hogy mit okoz ez az ütközés a képzelt és a valós énünk között.
Ez a csúnya név írja le azt a jelenséget, hogy nem stimmel a belső és a külső valóságunk. Ez okozza aztán azt a belső feszültséget, ami miatt jön az önvád, a lelkiismeretfurdalás, a látszólag ok nélküli idegesség, a stressz és a türelmetlenség.
És itt a paradoxon is: minél inkább meg akarunk felelni a belső képnek, annál távolabb kerül tőle a valós.
És ez adja a megoldást is.
Hát, először is ne mutogass másra, ha valami nem sikerül. Igen, való igaz, hogy a viselkedésünk alapprogramjait a szüleinktől kapjuk. Ha ők valamit nem jól tanítanak meg, nem jó példát mutatnak, akkor annak bizony komoly hatása lehet felnőtt életünkre is.
Viszont!
Ha tényleg felnőtt vagy, akkor tudod, hogy örökké nem lehet hátrafelé nézni, mert közben csak orra buksz. Magyarul akármilyen rosszul is esik, ahogyan bántak Veled régen, ez nem lehet magyarázat egy egész életen át tartó sikertelenségre. Ez a Te életed, tehát ne tedd egy egész életre a szüleid, a gyerekkori társak, vagy éppen az exeid kezébe, hanem vedd a sajátodba!
Amit tehetsz:
A coach (köz)beszól:
Azon ne lepődj meg, hogy ez első időben még többször azon kapod Magad, hogy megint a régi reflexek, megszokások szerint működsz. Nem csoda, ezt szoktad meg, ez vált olyan szinten automatizmussá, hogy már gondolkodás nélkül is csinálod. Hagyj időt Magadnak arra, hogy az új szokások beálljanak, és új automatizmussá váljanak! Vagyis ne egyik hétről a másikra akard megváltani az életedet, mert az nem fog menni. Ezt beszéld meg a pároddal is, nehogy az legyen, hogy az első két hiba után csak legyintsen Rád, mert az nagyon lelombozó tud lenni. Ha mégis legyint, akkor sem lehetetlen a változás, csak akkor más drukker, támogató, segítő után kell nézned…
Ha ennek ellenére úgy gondolod, hogy nem megy, és profi segítségre van szükséged, akkor Juditot is, és engem is tudod, hogy hol találsz. 🙂
Csók & csoki!
🙂 Csilla 🙂