Anyukád, mert azt verte Beléd, hogy egy asszony köténye sok mindent eltakar?

Apukád, mert sosem szeretett igazán?

A párod, mert nem méltányolja semmilyen igyekezetedet?

Vagy csak egyszerűen megszoktad, hogy egy nőnek lételeme az önmarcang, és tudat alatt már Te szabotálod el minden próbálkozásodat?

Szerintem túl olcsó lenne bármelyik verzió. Az önfelmentés is, meg az ujjal mutogatás is. Ennél a dolog összetettebb, a megoldás meg egyszerűbb.

Ki az oka annak, hogy nem sikerül semmi?

A XXI. század már csak olyan, hogy egy csomó minden van benne, amihez baromi nehéz alkalmazkodni. Az ok egyszerű: a világ éppen elég sokat változott ahhoz, hogy a régi beidegződések mentén nehéz legyen tartani vele a lépést.

És itt kezdődik a tortúra…

A világ ugyanis változik, benne az emberek már sokkal nehezebben. Ha valaki meg is próbál alkalmazkodni a világhoz, netán olyan életet kialakítani, ami minimum elviselhetővé, de inkább élvezetessé tehetné számára azt, akkor jönnek a rokonok, ismerősök, és már kántálják is, hogy de ezt nem így szoktuk, ez nem járja, és különben is, mit gondolsz Te, hogy így viselkedsz nő létedre?

Csak hogy ne menjünk messzire…

Alapító tagja vagyok a Magyar Vállalkozónők (MaVan) Egyesületének. Össze nem tudom számolni, hány olyan nővel találkoztam már, hallottam, olvastam a történetét, aki erős családi szembeszélben próbált meg vállalkozni. Szerintem kevés olyan foglalkoztatási forma van, ami ma Magyarországon nőbarátabb és családbarátabb lehetne, mint az önfoglalkoztatás, ergo vállalkozás. Ehhez képest még mindig él a kép sokakban, hogy egy nőnek otthon a helye (a vállalkozással még ez is megvalósítható lenne), de nehogy már kockázatos dologba vágjon, mert az meg már milyen, hogy egy asszony ilyen hiábavalóságokra veri el a konyhapénzt (sic!). Az asszony legyen csak háttérben, és ha már egyszer muszáj dolgozni, mert az egykeresős modell mégsem működik hazánkban, akkor nehogy már előre tolja magát egy vállalkozás kedvéért. Hát mit fognak gondolni a szomszédék? Vállalkozni férfidolog, az rengeteg idő, így vagy kész soha semmivel, a gyerekkel ki fog akkor törődni? Mégis hogy gondoltad Te ezt?

Az már nem probléma valahogy, hogy alkalmazotti állás egy nőnek vagy van, vagy nincs, hogy ott megfeszülhet, akkor is átlagosan 19%-kal kevesebbet keres, mint a hasoló beosztású, képzettségű, gyakorlatú pasi, mert a nő megbízhatatlan munkavállalónak számít (ő az, aki gyakrabban megy el hamarabb, mert szülői van a suliban, bármikor kieshet, mert beteg a gyerek, vagy akár évekre is, ha ne adj Isten, szülni akar – hurrá, máris kedvet csináltunk a népesedéshez és a sokasodáshoz!), és hogy ettől függetlenül a nő az, akin úgyis bepótolja a hiányzást néhány egészséges túlórával, ami amúgy is hallgatólagos (bár tökre törvénytelen) elvárás sok munkáltatónál – ergo alkalmazottként lehet, hogy még kevesebb ideje marad a gyerekeivel, a férjével foglalkozni… – és mert a túlórák kiváló zsarolási eszközök, hiszen ha leépítés van, akkor a nőt hamarabb küldik el, mert úgysem ő a családfenntartó…

Az anyaparadoxon

Szóval van itt egy kis probléma. Én egyszerűen csak anyaparadoxonnak hívom. (Bár lehetne nőparadoxonnak is hívni, de az anyaként a női lét szinte összes rétegét képviseljük, megéljük már, így az összetettebb helyzet okán ezt jobbnak érzem itt.)

A coach (köz)beszól:

Mielőtt bárki elvakult feminizmussal vádolna, van három megjegyzésem:

szerény véleményem szerint ugyanis létezik pasiparadoxon is, majd egyszer lehet, hogy azt is leírom. A lényeg: a XXI. század a férfiakat is megviseli, tehát őket is lehetne sajnálni, sőt akár támogatni is. Bedő Imre, a Férfiak Klubjának alapítója erre már rá is jött, mi több, el is kezdte segíteni a pasikat – nem kicsit, nagyon, és nem éppenhogy, hanem baromi jól! (Nem mellesleg a Férfiak Klubja oldalát igen sok nő is látogatja, és ez nem véletlen: a férfi egy nőhöz mérten lehet igazán férfi, ahogyan egy nő is egy arra érdemes pasi mellett teljesedhet ki igazán. Úgyhogy ennyit az elvakult, pontosabban a félreértelmezett feminizmusomról.)
aki így látja, amit eddig leírtam, kérem, tartson ki még egy kicsit, és olvassa el a cikket szőröstül-bőröstül, mert a végére meglátja, hogy másfelé fognak kanyarodni a dolgok.
az, hogy ezt leírom, nem női nyavalygás, hanem empírikus megfigyelés, vagyis tapasztalat. Akár saját is. Ergo tény. Azokkal meg felesleges vitatkozni, mert makacs dolgok.

Az anyaparadoxon lényege, hogy mindenkinek van egy képe a fejében arról, hogy milyen egy nő, milyen egy anya. Ezek jobbára közhelyes sztereotípiák mentén írhatóak le. A nő gyengéd, szerető, figyelmes, türelmes, a családjának él (ha van neki – ha nincs, akkor máris sérül a nőisége), szorgalmas, ellátja a családját (ebbe ma már beletartozik az is, hogy ő is dolgozik, pénzt keres, vagyis hozzájárul a család fenntartásához is), gondoskodó, stb. Nem folytatom, gyanítom, bárki tudná még folytatni a sort.

Ehhez képest a XXI. századi életünk (másnéven a világ) ezt már nem nagyon hagyja a nőknek. A nő lenne gyengéd, meg családszerető, de ahhoz az is kellene, hogy legyen egy olyan erős, kitartó, hosszútávú kapcsoaltban gondolkodó pasi, akivel ezen tulajdonságait a nő folyamatosan trenírozni tudná. És bár hajlamos a közvélemény kizárólag a nőket felelőssé tenni a kitolódó családalapításért (a karriervágyat indokként felhozva), a valóság azt mutatja, hogy a családalapítás kitolása legalább annyira igény a pasik részéről is. Ma pl. 75 ezer negyvenes pasi él ebben az országban, akiknek se kutyájuk, se macskájuk, nemhogy feleségük meg gyerekük. És köszönöik szépen, ők nagyon jól elvannak így. És most csak a negyvenesekről beszéltem. A harmincasok között még több van, amit a hagyomány testvérek között is a legszebb kornak tart arra, hogy egy pasi családot alapítson, és nekifogjon a népességi mutatók fellendítésének. (Ennek is megvan a jó oka, és nem a pasik tehetnek róla, de erről majd máskor.)

Szóval van a fejünkben egy kép, hogy milyennek kéne lennie egy nőnek – pláne egy bizonyos életkor után. És ezt a képet lényegében a nők nagy többsége szintén sajátjának vallja. Ők is szeretnének megfelelni ennek a képnek, hiszen olyan erős ez a belénk nevelt elvárás, hogy már vágyunk rá. Ha másért nem, akkor azért, hogy megússzuk a sok beszólást. Bár ennél a dolog sokkal mélyebb, hiszen többnyire dolgoznak az ösztönök is (az anyai ösztön működik ám a gyerekvállalás ösztönének szintjén is!).

Ehhez képest itt vannak a körülmények, amelyek szinte mind külsők, és nem engedik nekünk, hogy ilyenek legyünk:

nem találunk egy valamire való pasit, aki elvállalná már most, hogy fel is nevel velünk egy gyereket, ergo hajlandó lenne magát már huszon-harmincasként előreláthatólag minimum 20-25 évre (több gyerek esetén még többre) lekötni. Most mit csináljak? – kérdezi magát kétségbe esve a nő. – Vállaljak egyedül gyereket? Az sem illik az anyaképbe. Várjam ki az igazit? De meddig várjak?
ha van is vállalkozó pasi, akkor is bizonytalan, hogy nem lép-e le mellőlünk – vagyis képesnek kell lennünk akár egyedül is felnevelni a gyerekeinket, ha magunkra maradunk velük. Ehhez meg tanulni kell, hogy saját egzisztenciát tudjunk kialakítani. Máris tolódik a gyerekvállalás ideje, mert tanulunk, mert egzisztenciát, és vele karriert építünk.
mindenhol túlórázni kell – hogy a bánatba legyen családunk, ha arra sem érünk haza, hogy megcsináljuk azt a gyereket? A párunk ugyanúgy hajt, ő is későn ér haza, röptében meg nem tudjuk elintézni a gyerekkérdést, amikor reggel összefutunk a fürdőszobában…
hol vannak egyáltalán a pasik? – akik különben kb. ugyanezt kérdezik rólunk… Ha már mindenki kidőlt, egyáltalán nem biztos, hogy elmegy bárhová is ismerkedni, szórakozni, inkább lerogy valamelyik képernyő elé, és a “tűzbe bámul”, vagyis nézi a képernyő villódzását ősember módra (legalább az kikapcsolja). Marad a netes ismerkedés. (Muhaha!)
és még ezt is lehetne végtelenítve sorolni.

Az anyaparadoxon lényege, hogy az a kép, ami rólunk bennünk él összeütközésbe kerül azzal, ami van. A fenti gátló körülmények okán ugyanis egy egészen másik irányba megyünk el, mint amit “normálisnak” hiszünk:

mégsem vagyunk anyák még 30 évesen
mégsem vagyunk feleségek már 25 éves korunk előtt
mégsem foglalkozunk annyit a háztartással, hogy minden csillogjon-villogjon
mégsem vagyunk szuperanyuk
mégsincs mindenre időnk
mégsem vagyunk türelmesek
stb.

Azzal most ne foglalkozzunk, hogy ezek az elvárások irreálisak-e vagy sem. (Ki melyiknek érzi.) Most mást nézzünk meg. Azt, hogy mit okoz ez az ütközés a képzelt és a valós énünk között.

Kognitív disszonancia

Ez a csúnya név írja le azt a jelenséget, hogy nem stimmel a belső és a külső valóságunk. Ez okozza aztán azt a belső feszültséget, ami miatt jön az önvád, a lelkiismeretfurdalás, a látszólag ok nélküli idegesség, a stressz és a türelmetlenség.

És itt a paradoxon is: minél inkább meg akarunk felelni a belső képnek, annál távolabb kerül tőle a valós.

És ez adja a megoldást is.

Mit tehetsz?

Hát, először is ne mutogass másra, ha valami nem sikerül. Igen, való igaz, hogy a viselkedésünk alapprogramjait a szüleinktől kapjuk. Ha ők valamit nem jól tanítanak meg, nem jó példát mutatnak, akkor annak bizony komoly hatása lehet felnőtt életünkre is.

Viszont!

Ha tényleg felnőtt vagy, akkor tudod, hogy örökké nem lehet hátrafelé nézni, mert közben csak orra buksz. Magyarul akármilyen rosszul is esik, ahogyan bántak Veled régen, ez nem lehet magyarázat egy egész életen át tartó sikertelenségre. Ez a Te életed, tehát ne tedd egy egész életre a szüleid, a gyerekkori társak, vagy éppen az exeid kezébe, hanem vedd a sajátodba!

Amit tehetsz:

gondold végig, mi az, ami Neked valójában fontos! – szép dolog minden régi női sztereotípia, de biztos, hogy elég Neked az, hogy otthon pelenkázol, vagy szeretnél valami olyat is csinálni, ami nemcsak a családod számára hasznos? (Ha nem, azzal sincs semmi baj, rengeteg nő van, akit teljességgel kielégít a családanyai szerepkör! Ne gyárts újabb képeket, amelyek szintén csak a lelkiismeretfurdalás felkeltésére jók!)
rangsorold ezeket a fontos dolgokat! – miről érzed azt, hogy úgy igazán, legbelülről meghatároz Téged? Mitől vagy Te az, aki?
kezdd a legfontosabbal! Mi minden kell ahhoz, hogy ezt elérd? – ha már ez a lényeged, akkor ezzel kezdd! Mi kell ehhez? Milyen eszközök, milyen segítség, milyen társak, mennyi idő, mennyi pénz? Még ne vágj bele, ez még csak egy terv! Mindjárt az is kiderül, hogy miért ne csapj bele csak úgy…
mérd fel, milyen hatással jár a családodra, a közvetlen környezetedre a tervezett változás! – nem, nem arról van szó, hogy hagyd a francba, mert a család esetleg nem ért egyet Veled. Csak arról, hogy ne érje őket váratlanul. A pároddal mindenképpen beszélj, hiszen bármilyen változtatás rá lesz a legnagyobb hatással (és a gyerekeidre). Szóval mondd meg, mit tervezel. Lehet, hogy ő lesz a legnagyobb szurkolód, mert könnyen kiderülhet, hogy igazából tetszik neki az irányvonal, csak eddig még nem merte elmondani, hogy ő is ezt szeretné…
ha a párod benne van, akkor alakítsátok át az egész elképzelést közös tervvé! – hogy a korábbi példánál maradjunk: ha arra adod a fejed, hogy vállalkozásba kezdj, az nem fog menni a párod támogatása, de legalábbis minimális egyetértése nélkül. Viszont az is kiderülhet, hogy ő is eddig csak a nagy ötletre várt, és igazából szeretne már kiszállni az alkalmazotti mókuskerékből, ezért teljes erőből tolja a szekeredet.
csinálj új időbeosztást! – akármit is forgatsz a fejedben (p. több idő a családdal, nagyobb fogyás, új munkahely, stb.), garantált, hogy az addigi időbeosztásodat felborítja. Márpedig ha ez így van, akkor az a család időbeosztását is jelentősen átvariálja. Ezt tervezd meg, aztán beszéld át az egész családdal, mert nekik is szokniuk kell majd az új rendszert.
telefonáld végig a kiszemelt támogatóidat! – mindegy, hogy ők csak drukkerek lennének, mert abban tudnak hatékonyan segíteni, vagy tevőleges segítséget nyújtanának, mindenképpen tudniuk kell arról, hogy miben számítasz majd rájuk. Beszéld meg velük, hogy ellenőriznek is majd, ezért rendszeresen be is kell majd számolnod a haladásodról, vagy csak néha vbigasztaljanak meg, ha éppen fogy a kitartásod. Ha pl. nagyobb fogyókúrába kezdesz, lehet az is támogatás, hogy a barátnőid a szokásos péntek esti traccspartyra egészséges nasit készítenek, nehogy elcsábulj, de az is, hogy elmennek Veled együtt futni, vagy edzőterembe.
bontsd lépésekre a megvalósítást! – a 10 kg mínusz elsőre teljesíthetetlennek tűnik, de ha azt mondod, hogy 5 hónap alatt, havi 2 kilójával teljesíted, úgy már nem is olyan borzasztó a dolog. És ez akkor is igaz, ha több időt akarsz tölteni a családdal. Ilyenkor ugyanis nemcsak a Te munkádat kell úgy átszervezned, hogy hetente legalább háromszor hazaérj emberi időpontban, hanem a család többi tagjának is pont akkor kéne ráérnie a közös programra – ennek beütemezéséhez pedig lehet, hogy szükség lesz némi fokozatosságra.
csináld! – ehhez, azt hiszem, nem kell további kommentár.

A coach (köz)beszól:

Azon ne lepődj meg, hogy ez első időben még többször azon kapod Magad, hogy megint a régi reflexek, megszokások szerint működsz. Nem csoda, ezt szoktad meg, ez vált olyan szinten automatizmussá, hogy már gondolkodás nélkül is csinálod. Hagyj időt Magadnak arra, hogy az új szokások beálljanak, és új automatizmussá váljanak! Vagyis ne egyik hétről a másikra akard megváltani az életedet, mert az nem fog menni. Ezt beszéld meg a pároddal is, nehogy az legyen, hogy az első két hiba után csak legyintsen Rád, mert az nagyon lelombozó tud lenni. Ha mégis legyint, akkor sem lehetetlen a változás, csak akkor más drukker, támogató, segítő után kell nézned…

Ha ennek ellenére úgy gondolod, hogy nem megy, és profi segítségre van szükséged, akkor Juditot is, és engem is tudod, hogy hol találsz. 🙂

Csók & csoki!

🙂 Csilla 🙂