Hazánkban már a második szálloda lépte meg, hogy “gyerekmentes” lett. Mikor erről a sajtó hírt adott, elszabadultak az indulatok: az olvasók egy része vágyakozva és mélyen egyet értett a döntéssel, hogy végre van ilyen is kishazánkban, az ellentábor viszont egyenesen a gyerekes szülők, sőt a gyerekek diszkriminációjának kiáltotta ki a lépést. Én meg úgy gondolom, hogy a vita már megint valami olyanról szól, ami nincs is – mert olyan alapvető dolgokat nem vesz figyelembe, amik viszont vannak.
Kezdjük ott, hogy az egész nem arról szól, hogy a gyerekeket nem hagyják belépni, hanem arról, hogy egy üzleti vállalkozásnak joga van megválogatni az ügyfélkörét. Sőt ha sikeresen akar működni, akkor kell is.
Aki tanult valaha egy kis marketinget, az tudja, hogy a célpiacok kijelölése, a piac targetálása az első lépések egyike. Ha mindenkire “lövök”, az olyan, mintha senkire sem lőnék, mert fogalmam sincs róla, hogy “kinek akarom megnyitni a pénztárcáját”. Képzeld el, hogy el akarsz adni egy gyógyszert. És azzal akarod eladni, hogy az mindenkinek minden bajára jó, mindent meggyógyít. Minimum emeletes átverésre gyanakszol, ha nem kapásból szélhámosságra.
Arról nem is beszélve, hogy ha létezik ilyen ügyfélkör, akkor az azért van, mert van ilyen igény. (Erre még majd visszatérek.)
A másik fontos szempont, ami ebből következik, és amit nem árt a habzó szájjal az emberi jogok sárba tiprásáról értekezőknek figyelembe venniük, hogy ezek a hotelek nem gyerekmentesek, hanem felnőttbarátok. Nem a gyerekeket tiltották ki, hanem megválasztották az ügyfélkörüket, akik történetesen a felnőttek.
Vegyünk egy másik, bár kissé sarkított példát! Te nőként gondoskodsz Magadról és a családodról. De háziasszonyi tevékenységi körödbe csak az tartozik bele, hogy a Tieidre viselj gondot. Ergo ha valaki vadidegen becsönget az utcáról, hogy jött egy meleg vacsira, ugyan lásd már vendégül, akkor valószínűleg Chuck Norris is csak irigykedve csettintene az elégedettségtől a félköríves rúgás láttán, amivel kirepíted az illetőt a lakásodból. Mert Neked is jogod van megválogatni, hogy kiről gondoskodsz. (Itt most éppen a családodról, meg esetleg a szomszéd néniről, mert ő olyan aranyos, és mert úgy döntöttél, hogy ezt még bevállalod.)
Gyanítom, hogy ezeknek a felnőttbarát szállóknak is megvan a maguk házirendje, hogy a felnőttek közül is ki NEM fér bele a vendégkörükbe. (Pl. az, aki felnőtt létére is zavarja a többi vendéget.) Vagyis még csak a felnőttek mindegyike előtt sem lesz nyitva ezeknek a szállóknak a kapuja. És ehhez is joguk van.
foto: shutterstock.com
Két okból.
Az egyik a prózaibb, az elő is szokott kerülni a kommentáradatban is valamilyen formában. Ez az ok pedig az, hogy a wellness nem egyenlő a fedett helyen történő strandolással. Mint a neve is mutatja, wellness, tehát jól akarom ott érezni magam úgy, hogy közben felüdülök, pihenek, lelassulok – és mindezt nem tombolással kívánom elérni. (Arra van a strand, uszoda, élményfürdő, stb.)
OK, hogy a gyereknek természetes, hogy a visong fürdés közben. Ez neki természetes, nem is tudja másképp csinálni. Ő, ha vizet lát, pancsol, ugrál, vízben labdázik. Neki a víz ezt az aktív szórakozást jelenti. A wellness viszont egészen másról szól(t eredetileg): a koncentrált mozgásról, a befelé figyelésről, amikor magamra figyelhetek – mert ezt nem tehetem meg a hétköznapokban. A wellness eredetileg egy olyan pihenési forma volt, ami ötvözte a mozgást a pihenéssel annak érdekében, hogy fejben és lélekben is újra össze tudjuk rakni egy kicsit magunkat. A wellness egy elvonulás, ha úgy tetszik.
Próbálj meg elvonulni a visongó gyerekek és a sokszor még hangosabb, a medence partján söröző felnőttek között. Tökéletesen alkamas szituáció némi lelki felfrissüléshez.
A felnőttbarát wellnessre támadt igénynek azonban van egy másik oka is, amire a pszichológia ad magyarázatot. És ez az én-idő és a mi-idő.
Lehet, hogy még életünkben nem mondtuk ki még magunknak sem, de különösen egy bizonyos életkor után már erősen vágyunk a nyugira. Igen, belefáradunk a pörgésbe, meg abba is, hogy ha mi nem akarunk is pörögni, akkor is pörög rajtunk kívül minden és mindenki más. Egy idő után még a nézésébe is beleszédülünk. Mert elbillen az a bizonyos belső mérleg, ahol a lelkünk méricskéli az időt. Ha a lelkünk akárhogyan tologatja is az időt a mérlegen, mindig csak a munka-idő serpenyőbe kerül minden perc, akkor előbb-utóbb bizony belecsap a mérlegbe, és hangosan ordítva elkezdi követelni azt, ami neki jár.
Ez általában a következőkben szokott megnyilvánulni:
Magadra ismertél? Nem csodálom… A párodra? Azt sem…
Azért, mert az aktív tevékenységekkel eltöltött idő (az egyszerűség kedvéért neveztem el ezt munka-időnek) lehet nagyon hasznos dolog – de magában nem ad értelmet az életünknek. Márpedig az, hogy értelmes életet éljünk, alapvető igényünk. Ezt az értelmet fogja megadni számunkra az én-idő és a mi-idő.
Az én-idő, azt hiszem, nem szorul magyarázatra: ez az az idő, amit büntetlenül, értsd önbüntetés (leánykori nevén lelkiismeretfurdalás) nélkül azzal töltünk, hogy vagyunk. Gondolkodunk, vagy éppen még azt se (pl. meditáció közben kiürítjük az agyunkat, hogy ugyan, ne zsongjon már örökké, mert lassan kisülnek az idegvégződéseink). Hogy ezt zenehallgatással (kiváló módszer arra, hogy a hangok révén kizárjuk a külvilágot!), elmélyült olvasással, barkácsolással, naplóírással vagy éppen maratonfutással érjük el, az mindegy. A lényeg a flow élmény. (Csíkszentmihályi Mihály professzor elmélete szerint akkor vagyunk flow-ban, amikor annyira elmélyülünk valamiben, hogy megszűnik körülöttünk az idő és a tér érzékelése, mert belefelejtkezünk a tevékenységünkbe. A ténykedésünk már menet közben is olyan örömöt okoz nekünk, hogy nem érzékeljük a külső tényezőket, csak a tevékenység létezik, és benne mi. Példa: találtál egy jó könyvet, elkezdted olvasni délelőtt, és mire felnéztél, észre sem vetted, hogy Rád sötétedett.)
A mi-idő már egy kicsit más: ebben is nagy szerepe van a flow-nak, de ekkor társunk is van ebben az élményben. Ez az az idő, amit a párkapcsolatunkra, a gyerekeinkre, a barátainkra fordítunk – de mélyen megélve, nem felületesen. Csak a példa kedvéért: az nem mi-idő, amikor a gyerekeiddel úgy “foglalkozol”, beszélgetsz, hogy közben krumplit pucolsz a vacsihoz, és menet közben azon gondolkodsz, hogy még ki is kéne teregetni. A gyerekeiddel eltöltött mi-idő attól lesz mi-idő, hogy a teljes és értő figyelmeddel fordulsz a gyerekeid felé. (Hidd el, a gyerekeid is pontosan érzik, hogy az idődnél drágább dolgot nem tudsz adni nekik – ezért is élik meg olyan sokan azt, hogy szeretve vannak, ha odafigyelve beszélgetsz velük.)
Visszatérve a wellnessre: a wellness eredetileg abszolúte az én-időről szólt! Meg esetenként belefért egy kis mi-idő is – elsősorban a pároddal. Úgyhogy nem is olyan Istentől elrugaszkodott ötlet az, hogy valaki azt mondja, neki a wellness nem a ricsajról, hanem a csendes elvonulásról szól.
foto: John Bull Magazin, 1957
Érdekes, hogy a felnőttbarát hotelek ellenzői között a legnagyobb számban nők vannak. Pedig lehet, hogy éppen nekik lenne a legnagyobb szükségük arra, hogy eltöltsenek egy hosszú hétvégét egy ilyen helyen.
Miért lehetséges ez?
Szerintem egyszerűen azért, mert a nőknek az a generációját, amelyikhez nagy valószínűséggel Te is tartozol (tehát aki most kisgyerekes vagy éppen kiskamaszos szülő, és a náluk idősebbek), még arra nevelték a szülők, tanárok, óvónénik, a nagyobb család, stb., hogy az önfeláldozás szép női erény. Hogy ha családod van, akkor onnantól Te szinte nem is lehetsz már többé más, “csak” anya, az ellenben 7/24-ben. Igényeid ne legyenek, majd lesz a párodnak, meg a gyerekeidnek, azokkal foglalkozz. Ha vannak igényeid, akkor azok olyanok legyenek, amelyek a családod egészét jól reprezentálják (pl. ha új cipőre, ruhára vágysz, az normális, mert egyrészt “női dolog”, másrészt azzal demonstrálhatod a világ számára, hogy milyen jól gondoskodik Rólatok a férjed – nekem erről mindig az 50-es évek amerikai plakátjai jutnak eszembe, ahol a háziasszonyok olyan tip-top végezték a házimunkát is, hogy még a tollseprűt is csak frissen dauerolt hajjal, kisminkelve, kisestélyiben és tűsarkúban vették kézbe).
Ezekkel nincs is semmi baj. Szerintem ez is belefér. (Pl. én is baromira szeretek öltözködni.) Nekem a kizárólagossággal van bajom. Amikor csak ezek lehetnek az igényeim, és csak ezen indokok mentén.
Hát nem. Három gyerekes anya vagyok és feleség. Vállalkozom, önkéntes munkát végzek, háztartást vezetek, plusz még egy nyúl ellátásában is segédkezem. (Nálunk a munka-háztartás-család-kutya mátrix még egy nyúllal is bővül.) És egyszer akartunk az életben egyetlen éjszakára elmenni a férjemmel a 18. házassági évfordulónkra egy wellness panzióba, mert úgy éreztük, hogy megérdemeljük. (A wellnest is, meg egymást is – a gyerekek közreműködése nélkül.) Hát, nem jött össze. (A férjem főnöke az utolsó pillanatban szólt, hogy mégsem mehet el szabadságra. Khm.) Ezt azóta is máshogyan pótoljuk, de egyszer akkor is elmegyünk egy ilyen elvonulásra. Amikor csak mi ketten vagyunk.
Mert kell. Mert megérdemeljük.
És szerintem Te is megérdemled.
Csók & csoki
🙂 Csilla 🙂