Nő - mindenféleképpen

A fásult párkapcsolat múltja és jelene

A múlt héten Hozbor Vanda párkapcsolati coach írásával kezdtünk bele abba a cikksorozatba, amelynek témája, hogy miért is változik a párkapcsolat egy idő után fásult egymás mellett éléssé, és miért nem eszmélnek fel az emberek még akkor sem, amikor a másik már elég egyértelmű jeleket ad arra vonatkozólag, hogy nem ártana változtatni.

De tényleg, miért?

Nekem ilyenkor hajlamos előjönni a történelem szakos énem, aki azt sugdossa a fülembe, hogy ez az egész voltaképpen a 20-21. század problémája. Ha jobban belegondoltok, régen nem igazán volt elvárás egy párkapcsolattal szemben, hogy a benne résztvevő felek jól érezzék magukat. Elég volt, hogy egyesült a vagyon, vagy legalább sikerült férjhez adni a lányt (értsd: nem marad pártában, szégyenben).  Utána már mindenki tette a dolgát. A férfi pénzt keresett, az asszony vitte a háztartást, meg a gyereknevelést, és a kutya sem kérdezte, hogy vajon bármelyikük ki tud-e teljesedni lelkileg. A párkapcsolat betöltötte a funkcióját, és kész.

párkapcsolat, ahogy régen gondolták

Illedelmes család az 50-es, 60-as évekből (Fotó: pixabay.com)

Lázadóbb lelkületűek időnként félrejárogattak. Ez a férfi esetében bocsánatos bűnnek számított, de azért kikapós asszonykákról is hallott a világtörténelem. Rosszabb esetben a férfi időnként el is verte az asszonyát, de ha ehhez nem folyamodott, akkor is leginkább csak éltek egymás mellett csendben-rendben. Mindenkinek megvolt a teendője. A lelkizés afféle úri passzió volt, amivel rendes embernek eszébe se jutott foglalkozni. Persze biztosan voltak szerelemből köttetett, és harmóniában működő házasságok is, de azért lássuk be, nem feltétlenül az ilyen párkapcsolat volt az általános.

A párkapcsolat és a boldogság elvárása

Az, hogy a házasságok jó részét szerelemből kötik, és elvárjuk az életünktől, hogy lehetőleg jó érzésekre adjon okot, nos, ez igazán intenzíven a 20. században indult – mifelénk annak is inkább az utolsó évtizedeiben. Ezért lehet az, hogy az idősebbek néha még ma is azt mondják a depresszióra, hogy az egy úri huncutság, és menjen inkább a naccsága kapálni, osztán majd nem lesz ideje ilyenekkel foglalkozni.

Egyszerűen évszázadok óta arra huzalozták az embereket, hogy a párkapcsolat, és általában az élet, csak a legutolsó sorban szól arról, hogy nekünk jó legyen. Persze a boldogság titkairól minden korban születtek filozófiai írások, de az egyszerű ember nem sokat foglalkozott vele. Ha úgy nagyjából képes volt elégedetten élni, az már komoly nyereség volt.

Régen minden jobb volt? Nem hiszem!

De akkor most tényleg menjünk kapálni, hogy le legyen időnk azzal foglalkozni, jó-e nekünk a párkapcsolat? Dehogy! Egy percig sem állítom, hogy a régi hozzáállás volt a jó. Ha olvassátok az írásaimat, már biztosan feltűnt, hogy semmi sem áll tőlem messzebb, mint a fals nosztalgia. Vagyis az, hogy ez az egész afféle “first world problem”, egyáltalán nem azt jelenti, hogy le kellene becsülni. Az nem összehasonlítási alap, hogy “ha régen jó volt így, akkor legyen most is elég ennyi”.

Házasság vagy szövetség? (Fotó: pixabay.com)

Igenis ki kell állnunk azért, hogy jó legyen nekünk – úgy a párkapcsolat terén, mint az élet más területein. Igenis tenni kell a kapcsolat javításáért, dolgozni kell rajta kőkeményen, ahogy Vanda is írta. Őszintén kommunikálni, minél többet beszélgetni, néha akár a konfliktust is felvállalni, de mindenképp hangot adni a véleményünknek. Célozgatás helyett tisztán, egyenesen megfogalmazni az érzéseinket és a kívánságainkat, és nem hagyni annyiban a boldogságra való igényünket.

Mi mindent kell leküzdenünk?

Azt viszont egyszerűen érdemes tudni, hogy annak, aki még abban nőtt fel, hogy tökéletesen elég, ha éldegélünk, mennek a napok, és már az is jó hír, ha nincs nagyobb probléma, esetenként le sem esik a tantusz, hogy lehetne ezt jobban is. Aki azt tanulta, hogy a rózsaszín szemüveg szavatossági ideje kábé három év, és utána már elég egyfajta langyos szeretetfélében együtt élni, az nem érti, miért vágyik a másik ennél mélyebb szövetségre (ha nem is feltétlenül rózsaszín szemüvegre). Akinek az a természetes, hogy az esti menetrend az “apa mosdik, anya főz” jegyében zajlik, és már azt is nagy fegyverténynek gondolja, ha egy-egy mosogatással besegít a háztartásba (mert sosem látott mást), az nemigen fog magtól a fejéhez kapni, hogy talán mégsem a tévé előtt kellene várni a meleg vacsorát.

Ezt a falat kell átvinni megfelelő kommunikációval, személyes példával, és minél inkább felszámolni a “jóleszazúgy” gondolkodást. Nem egyszerű, de ahogy elnézem a körülöttem élőket, szerencsére biztatóak a jelek.

Csók & csoki: Judit

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Judit Csiki says:

    Sajnos tényleg nem egyszerű, végülis évszázadok alatt rögzült mintákat kell átírni. De azért szerencsére sikerülhet. Ha lassan is, de változnak a dolgok…

  2. encibab says:

    Ezért “harcolok” már jó ideje, de nagyon nehéz..


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!