Te jó ég, most mit gondolhat rólam?

„Tök cikin viselkedtem, vihogtam, mint egy tízéves, és még a harisnyám is felszaladt. Komolyan, kész katasztrófa vagyok, már a suliban is megmondták, hogy képtelen vagyok viselkedni. Most mit gondolhat rólam a szomszéd néni, a tegnap esti randipartner, a barátnőm, a barátnőm barátnője, a tegnapi buli házigazdájának szomszédja, aki olyan gorombán mért végig, amikor megérkeztünk a barátnőmmel…”

Te is filóztál már ilyesmiken?

Csodálkoznék, ha sose tetted volna, mert szerintem mindannyian belefutunk időnként ebbe. Igen, az is, aki tudatosan dolgozik a megfelelési kényszerek szükségtelen részétől való megszabaduláson, meg az is, aki nem foglalkozik ezzel.

Van, aki szeret mindenkit távcsővel figyelni. De vajon kell-e vele foglalkozni?

A szégyen ugyanis alattomos dolog, és nehéz tőle szabadulni, mert a legváratlanabb pillanatokban tud előbújni. A tudomány szerint olyan komplex érzelem, amely csak az emberre jellemző, ráadásul a legerősebb érzelmek egyike. Voltaképpen a szűkebb-tágabb környezet eszköze arra, hogy kordában tartsa, és az általa megállapított szabályok betartására szorítsa a tagjait. Épp ezért már gyerekkorunkban megismerkedünk vele, a kelleténél jobban is. (Vajon van valaki, aki életében még soha nem hallotta, hogy „szégyelld magad!”, vagy sosem csúfolták, mert valamiben eltért az épp akkor dívó átlagtól?)

Na, ez az érzés tér vissza akkor, amikor a másik szemében valami olyat látunk felvillanni, amitől menten azt gondoljuk, hogy az illető most, ebben a pillanatban könyvelt el bennünket „ilyenolyannak”.

De mi is történik valójában?

Mi gondolunk valamit arról, hogy a másik mit gondol. Vagyis gondolatolvasunk, és kivetítjük rá a saját előítéleteinket, ötleteinket, frusztrációinkat, sérüléseinket („mert most biztos ezt gondolja”), mindazt, amivel tulajdonképpen nekünk van bajunk saját magunkban.

Nem túl jó érzés kényelmetlenül érezni magad

Ismeritek a régi viccet? A süni el akarja kérni a nyuszikától a fűnyírót, de amíg odaér hozzá, morfondírozik az úton: biztos nem is akarja majd ideadni. Biztos haragudni fog rám. Biztos utálni fog, mert elkérem. Úgyhogy mire odaér, már csak annyit vet oda szegény mit sem sejtő nyúlnak: „Tudod mit, nyuszika? B’d meg a fűnyíródat!”

Na valahogy így vagyunk mi is. Szépen megpróbáljuk kitalálni, mit is gondolhat a másik, és persze azonnal borsódzni kezd a hátunk a lehető legrosszabb opciótól, mert azt ugye már régen megtanultuk, hogy mennyi hibánk van, és emiatt aztán tessék szégyellni magunkat erősen. Na tessék, most észrevették, lebuktunk, nem „viselkedtünk” (bármit is jelentsen ez)!

Pedig az a harci helyzet, hogy alapból lehetetlen kitalálni a másik gondolatát.

Nem élted végig az életét, nem ismered az összes jó és rossz tapasztalatát, nem ismerheted, és ha ismernéd, se biztos, hogy értenéd a logikáját. Lehet, hogy egyszerűen fáradt volt, azért nézett morcul. Lehet, hogy a hanghordozásod emlékeztette egy régi tanárára, akit nem szeretett. Lehet, hogy egész életében a te felfogásod ellen küzdött, erre megint kapja az ívet. Lehet, hogy utálja a szőke nőket, mert a szőke Gizi szerette el tőle a Pistát negyven évvel ezelőtt, vagyis nem tudnál olyat csinálni, hogy kikerülj nála a „kis szőke ribi a hatodikról” skatulyából. Ez mind lehet, és még kétezer más dolog is. Képtelenség, hogy mindent tudj, végiggondolj, minden ki nem mondott gondolatának megfelelj. Beleértve azt is, hogy lehet, hogy nem is ítél el az illető, csak épp ő a Grumpy Cat humán változata, azért nézett úgy rád.

Nézd meg a dolgot a másik oldalról is, és szabadulj fel

Szóval, ha úgy érzed, hogy ciki a helyzet, akkor szemléld meg egy kicsit más oldalról is a művet. Ha úgy érzed, ezt tényleg nem kellett volna, akkor tanulj belőle. Ha pedig arra jutsz, hogy ez a te parád, és lehet, hogy ő egészen másra gondol, mint amit te gondolsz, hogy gondol (kezd bonyolulttá válni, ugye érzed?), akkor hagyd a fenébe. Az ő ügye, nem a tiéd. Te csak menj tovább.

És még egy taktika vészhelyzetre:

Ha azon parázol, hogy vajon most mit gondol rólad, a másik, akkor vedd szemügyre, hogy te mit is gondolsz róla egész pontosan. 100 százalékig jó véleménnyel vagy róla? Vagy mégsem? Nem kell készakarva hibákat keresni, gonoszkodni, nem ez a cél, csak szemlélődj. A végén még kiderül, hogy ő sem tökéletes, és egyáltalán nem áll fölötted: a szomszéd nénitől mindig jön fel a káposztaszag, az ominózus randipartner még véletlenül sem volt veled egy hullámhosszon, a barátnőd pedig legalább olyan lüke tud lenni, mint te (épp ezért bírjátok egymást). Nocsak! Mit gondolsz róla? És szerinted ő ezen mennyit parázik? Na, pont annyit kéne neked is!

Te hogy vagy ezzel? Mennyit számít, hogy ki mit gondol rólad? Meséld el a kommentek között, vagy a Facebookon!

Csók & csoki: Judit